A gyilkos erdő

A Hold már kivetette árnyait,s  a lombok susogása jelezték,hogy a tavasz már javában kopogtat az ajtón.Mira Bloodway mélyen beleszippantott e évszak aromájába. Léptei alatt némán recsegtek a száraz, korholt falevelek. Egy pillanatra behunyta szemeit, mintha csak most érezné utoljára az életet. A lány ,,nyugalmát” azonban megzavarta valami hűvös érzés,olyasmi, ami mélyen megrémítette. Minden este végigmerészkedik e hatalmasnak tűnő erdőn, amely elválasztja otthonától, de ez idáig még sosem érzett ilyesféle érzést, ami ebbe a pár percben megcsapta őt. Hirtelen remegni kezdett karcsú és törékeny keze, vacogni puha ajka,s verejtékcseppek jelentek meg sápadt arcán. Egy pillanatra megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába,s a lombok is elhallgattak. Felnézett a Holdra, ami minden egyes nap világítja útját, ebbe a mai sötét világba. Néma morajokra lett figyelmes, míg elszánta magát, hogy egy lépést is tegyen. Fel is emelte az alsó végtagját,de mintha valami visszahúzta volna,vagy netán valaki?A lány homlokára tette hófehér kezét,s végigsimította rajta.

-Ki az ott?-kérdezte remegő hangon, alig érthetően a lány.

Mira szemügyre vette az erdőt:a körülvevő fákat,növényeket,még a leveleket is, amelyekben taposott. Egy kicsit megnyugodott, hogy az egészet csak bemesélte magának, s már sikerült elindulnia, viszont egy gyengéd érintésre lett figyelmes, valamint a vele járó zajokra. Rettenetesen nagy félelem lett úrrá rajta. Nem mert hátra fordulni, csak állt, csak állt rezzenéstelenül. Mély lélegzetet vett, majd hatalmasat sóhajtott, még a lehelete is zord és hűvös volt. Neki bátorodva, félszeg pillantást vetett a háta mögötti hangok nyomába. Egy alakot vélt felfedezni, bár nem sokat látott belőle, de az egyszer biztos, hogy ez maradandó nyomot hagyott a lányban. Hevesen kezdett verni a szíve, hirtelen nem tudta, hogy most mi a jó,s mi a nem. Kezét ökölbe szorította,s oly’ sebesen szaladni,helyesbítek;rohanni kezdett. Már csak pár méter,s kijut e rémséges helyről,de a kijárat előtt pár lépéssel megállt. Egy határozott mozdulattal az erdőre szemezte szemeit, de akkor már nem látott senkit, csak a levelek zümmögését,s a fák néma sikolyát. Nem is tétlenkedett tovább: csak szaporázta lépteit, addig-addig loholt, mígnem el nem ért, abba a kis erdőszéli házikóba hol lakott. Kotorászni kezdett apró zsebében, mire ki sikerült halásznia, azt a kulcsot, amely a kaput nyitotta. Egy pillanat leforgása alatt, már bent is volt a kis lakjába. Egy kissé fáradt volt, így hát a kandalló mellé bújt, ami meghittséget és melegséget árasztott a szobába.Mira leült kis foteljába,s bekapcsolta a TV-t ,annak reményében,hogy így el felejti mindazt, ami nemrég történt. Sajnos, ez hamar unalmasnak bizonyult, így hát úgy döntött, hogy elteszi magát holnapra, egyébként is velős napja volt és lesz is. Oda sétált az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt. Az anyaga egészen finom és puha volt, ahogyan az egy selyemhez illik, viszont hirtelen elengedte a döbbenettől, hisz valami olyasmit látott,ami mélyen letaglózta a lányt. Ugyanis meglátta azt az alakot, akit még az erdőben pillantott meg. Igaz, hogy akkor csak a fél profilját látta,de ezer közül is megismerné ezt a pillantást,amint a lányra néz. A lány elejtette a kezéből a távirányítót, s hátrált az ablak elől. A férfi haja az arcába lógott, s ravaszan mosolygott a lányra. Az,,jövevény” ujjaival valamit rajzolt,legalábbis próbált az ablak üvegére,ami nem más volt, mint a következő:,,Belive or not”.

A lány nem tudta mire vélni a dolgot,de egy biztos;hogy lepergett előtte az egész élete. A lány az ágya felé vette az irányt,s a pokrócot magára húzta. Egészen reggelig ki sem dugta a fejét. Természetesen a tanításról nem maradhat le, de azért még pár perc lustálkodás, azért még bele fér. Nyugalmát azonban, megzavarta Jenna,a nővére. Erőteljesen becsapta az ajtót,s Mirát sem kímélte;lehúzta róla a takarót,amelyet oly’ gondosan magára terített.

   -Hey!- kiáltott fel a lány,s visszahúzta a pokrócot.

   - Mi az? Tán ma nem kívánsz iskolába menni hercegnő?- vonta kérdőre testvére,s újabb kísérletet tett a takaró ügyében.

  -Nem az.Jenna,ha hiszed ha nem,tegnap este,amikor hazafelé tartottam egy ember üldözött.

  -Hahaha.Mira,kérlek ne fárassz. Irány a suli!- válaszolta fegyelmezett hangon.

A lány összehúzta szemöldökét,s feltápászkodott az ágyról.

A délelőtt folyamán Mira nem tudott figyelni az órákon,ugyanis az erdő rejtelme nem hagyta nyugodni. A délutáni munkából elkéredzkedett,ahogy ő fogalmazott:,,családi okok miatt”.

A Derel-i Rendőrkapitányság felé igyekezett. A végeláthatatlan lépcsőfokokat mászta,mígnem fel nem ért a váróba. Sokan elcsodálkoztak,hogy egy ilyen fiatal lány mit kereshet egy ilyen helyen. Egy rendőrnek öltözött egyén(meglehet,hogy az is volt)Mira felé vette lépteit.

A lány kissé zavarban volt, szóra bírta volna magát,de aztán a férfi megelőzte őt:

 -Üdvözlöm Kisasszony!- köszöntötte a kapitány- Denny Thorne vagyok, miben segíthetek?-fejezte be,s az asztalához kísérte Mira-t.

 -Örvendek! - üdvözölte. -Szóval,ami azt illeti ez egy meglehetősen kényes ügy.

 -Oh, értem. Foglaljon helyet- mondta a rendőr, s a lány egy szempillantás alatt a széken eredt.

Thorne már a kezébe vette noteszét,s félkészen várta a lány mondani valóját.

 -Nézze Mr.Thorne. Engem valaki követ, minden hol a nyomomban van, de nem tudok rájönni, hogy ki az-mondta kétségbeesetten a lány,s a hátizsákjába markolt.

 -Nézzük csak…-mondta Thorne,s kezébe vette a tollát. -Hol látta az elkövetőt, amit az előbb említett a kisasszony?- kérdezte.

 -Egy erdőben. Igaz, hogy sötét volt, nem láttam teljesen, de biztos vagyok benne, hogy egy férfi volt.

 -Egy erdőben?- kérdezte. - Mit keresett éjszaka az erdőben?

 -Tudja, én délelőtt gimnáziumba járok, délután pedig a helyi konzervgyárban dolgozok.

 -Ó,értem.Hogy lehet,hogy ilyen fiatalon dolgozik,ha nem vagyok tolakodó? –kérdezte zavarodottan Denny.

 -A szüleim meghaltak. A nővérem gyámja alatt vagyok,s még ha a testvérem nem is ismeri be,de el kell a segítség a háztartásban - mondta a lány halkan,s nyelt egyet.

 -Rendben, szóval visszatérve az előbbiekhez;hogy nézett ki az az ember?

 -Olyan fehér volt az arca, mint a hó,s a haja oly’ fekete volt,mint a korom és belelógott a  szemébe,de teljesen.

 -Igen-mondta,s a kezében szaporán járt a toll. –Oh, viszont az előbbiekben azt említette, hogy nem tetszett látni az arcát, mert sötét volt. Akkor most, hogy emlékezhet mindezekre?-tette fel a keresztkérdést a fiatalember.

 -Képzelje, miután elszaladtam az erdőből egészen a házunkig rohantam, de eszeveszett tempóban.Ott,viszont megláttam őt. Azt az alakot,amint ott állt az ablaknál,persze kívül,de akkor is rémisztő volt.És tudja mit írt az üvegre?-kérdezte,majd felállt az asztaltól.

 -Na,mit?-válaszolta a rendőr,majd felvonta szemöldökét.

 -Azt, hogy: hiszem vagy sem- mondta izgatottan. -El tudja képzelni?- fejezte be mondandóját.

 -Nézze kisasszony! Ismerje be, hogy ezt bárki állíthatja. Semmi bizonyíték, így sajnos…-mondta Thorne, de Mira belevágott szavába:

 -Szóval, nem hisz nekem?-kérdezte szomorúan a lány,s egy erő teljeset markolt az ülőgarnitúrába.

 -Figyeljen, én…

 -Nem kell, megoldom egyedül!- szólalt fennhangon a lány.

 -Ki kísérem- ajánlotta fel szívélyesen a kapitány.

 -Nem kell, kitalálok egyedül!- vágta rá a lány,s kiviharzott a kapitányságról.

Mira szemébe könny gyűlt,s még sosem volt ilyen rossz érzése. Mintha most is követné, holott az erdő nincs túlságosan közel. E pillanatban elhatározta, hogy messziről kerülni fogja a helyet. Ökölbe szorította a kezét,s ment útjára,azon az úton,ahol nem botlik bele a rémséges emberbe. Hol van az a bátor lány, aki ez idáig volt? Tán elveszett az erdőben?

Az egyszer biztos, hogy ma már nem megy munkába, inkább hazamegy,s kipiheni magát.

Így is tett. Az erdő útján még véletlenül sem ment, inkább használta a hosszabb kitérőt.

Olyan érzése volt, mintha az erdő hívta volna, holott még fényekben úszott, ugyanis a Nap még szolgálatban állt, nem tért nyugovóra.

Sebesre vette az iramot, s csakúgy, mint tegnap berohant a házba. A lakást még sohasem érezte ilyen ridegnek és hűvösnek. Apró ajkai vacogni kezdtek, s a libabőrök egyre erőteljesebben mutatkoztak. A kandalló felé vette lépteit, ahol élénken lobogott a tűz. Lekuporodott mellé,s kivette batyujából a tankönyveit,s heves lapozgatásba kezdett. Olyannyira egyedül érezte magát, mint még soha. Jenna mindig elmegy, pedig hányszor kérlelte, hogy más munka után nézzen, de…Amint ezek a gondolatok átcikáztak fejében,újra megcsapta a hideg. Még jobban közeleledett a kandalló irány fel,s összehúzta magát. Hirtelen eszébe jutott valami, valami, amit még a délelőtt folyamán tett. Kutatni kezdett hátizsákjában, mire előbújt egy vaskos könyv, amit még a könyvtárból hozott. A földre hajigálta az unalmas tan köteteket,s az új szerzeményt vette a kezébe. Ez egy oly’ tudást halmozott fel, ami az erdőkről,s legfőképpen azok élőlényeiről szólt. Csak olvasta, csak olvasta, egészen belemélyült az érdekességekbe. De valahogy furcsa lényekről, aki az erdőben lakik, arról nem szólt egyik fejezet sem.

 - Ezt nem hiszem el!- kiáltott fel a lány, s ökölbe szorította kezét.

A tűz lobogása kezdett alábbhagyni, mire lassan-lassan teljesen kialudt. Mira észre sem vette, hogy az égbolt sötétté vált,s csillagok ezrei fényesítették az éjjelt. A lány egy hatalmasat ásított,s a következő útja az ágya felé vezetett. Várta, hogy mikor jön álom a szemébe… Csak forgolódott, forgolódott, mire sikerült elérnie az úgy nevezett félálom állapotát.

Valahol már a tudat alattiban járt, viszont kaparásra lett figyelmes. Várjunk csak… kaparásra?

Ettől aztán neki is alaposan kiment az álom a szeméből, vagy csak az álom manók sztrájkolnak? Az egyszer biztos, hogy ez a karcolós hang mélyen megrémisztette, hiszen megszólalásig hasonlított az alak által írt szövegre, amit az üvegre próbált vésni több-kevesebb sikerrel. A lány oda pislantott az ablakhoz, de a sötét egen kívül nem sok minden látott. Már csak kíváncsiságból is megszemlélte az órát, ami a kis éjjeli szekrényen foglalt helyet. Tíz órát mutatott, remélhetőleg máshol is. Ezt látván újra a párnára helyezte fejét, magára húzta a takarót, s lám egy szempillantás alatt-szó szerint-elaludt.

Az agya már nem a gondokon járt. Álmában hegyeket, gyönyörű vízeséseket és virágok milliónyit látta. Egyszóval szemet gyönyörködtető látvány fogadta őt, még ha álmában is.

Bármennyire belemélyült a maga kis világába, ám zajok ugyancsak ellene játszottak, hiszen újra felkeltették. De ezúttal ezek a morajok az ágya körül legyeskedtek. Mira biztosa vette, hogy reggel van,így nem vette komolyan a körülötte somfordáló lépteket.

Egyszer csak valaki megmarkolta a takarót,s lerántotta azt. A lány csak nyomta az ágyat, de mikor ezt megelégelte, felszólalt:

- Jenna, megmondtam, hogy utálom, amikor ezt csinálod, és- mondta volna, de amikor rájött, hogy nem testvére áll ott az ágya előtt, hanem ő… ő volt az, akitől annyira fél, s nincs nyugodalma.

Nagyra nyitotta szemeit, s hátrált. Kipillantott az udvarra, de látta, hogy még sötét van..

 - Mi?- gondolta magában,s az órára nézett. Kereken éjfél volt.

Hirtelen elsápadt az arca, s csak most kezdett feleszmélni, hogy mi is történik valójában. Az ágy másik sarkába kuporodott, de a látogató tekintetét továbbra is kerülte. Az alak a lány felé vette léptei, viszont, akkor Mira mélyen belenézett a szemébe, ami olyan vörös volt,mint a vér,s erősen félelmet sugallt. A lány szóra bírta magát:

 -Ki vagy Te?- vonta kérdőre halk hangon. A férfi egy árva szót sem szólt, csak közeledett.

Mira előtt lepergett az élete, amint belenézett a pillantásaiba, még a szemével is ölni tud az a lény. A lány ijedtében a férfira dobta takaróját,s kiszaladt a házból. Úgy rohant, mintha az életéről lett volna szó, vagy netán ténylegesen? Észre sem vette,s az erdőben lyukadt ki egy szál pizsamában. Mire feleszmélt, már a fák hűs szellője ölelte. Olyan érzése volt, mintha már lett volna hasonló,,élménye”,de hiszen volt is; pontosan tegnap este,csak akkor sikeresen elmenekült,de most megint ugyanott,ugyanaz időben. Körülnézett, de az égvilágon senkit sem látott,egészen idáig. Hisz a bokrok közt valami különösre lett figyelmes. Ugyanis két vörös szempárt vélt felfedezni.

 -Egek!- kiáltott fel a lány rémülten, s elszaladt volna, viszont ennek hevében, nekiszaladt egy sziklának. De várjunk csak… hisz az nem egy holmi kődarab volt, hanem egy élő ember volt.

Egyet találhattok, hogy ki volt az. Igen, jól tippeltetek, az a vörös szemű alak volt az.

Mira-ban egy világ tört össze, amikor volt,,szerencséje”újra látni őt. Az alak szemében a Hold tükröződött, bár az ő szemében inkább úgy mutatott, mintha valami véres égitest lenne. A lánynak elege volt az örökös menekülésből, így hát úgy döntött, hogy szembenéz vele. Felnézett az emberre, hogy egyenesen a szemébe mondja véleményét:

 -Nézze- mondta rekedt hangon, majd nyelt egyet.-Miért követ engem, tettem valami rosszat?

Hiába, ezek hallatán csak még jobban parázslottak a rubint vörös pupillái. Csak úgy meg makacsolta magát a férfi, ugyanis továbbra sem jött ki szó a száján. Megszorította a lány nyakát ereitől duzzadó kezével…

 -Nee- kiáltotta fulladozva a lány.

 -Te kísértetted a sorsot- szólalt meg torzított hangon, majd még egyet szorított a lány nyakán.

Mira már-már szédülni kezdett, s már az elkövetőből is kettőt látott, holott belőle még egy is elég volt. A lány keze teljesen elkékült, s jéghideg lett, de hiába, az alak nem hátrált.

 -Légy átkozott- préselte ki magából a szót a lány.

Ezt hallva a férfi rögvest elengedte, így a lány belehuppant a levél halomba, de már hiába…

Mira-ból már rég kialudt az élet lángja. A teste elernyedt, a szeme lecsukódott. Élettelenül feküdt a falevelekben. Az alak szeme hirtelen fakulni kezdett, s kicsurgott belőle az élénk vér. Azoknak vére, akik áldozatául estek az erdőnek. A falevelek elszíneződtek,s piros színben pompáztak. A férfi elballagott a helyszínről, de a lány ott maradt. Talán még mindig ott lapul a levelek közt. De, ahogyan az évszakok is váltják egymást Mira emléke is a feledés homályába merült. Szóval, vigyázni ám, ha titeket is az erdőbe visz a sors.