Utolsó kívánság – a végzet hangja

Ez egy új világ. Egy olyan föld, ami tele van mesterséges dolgokkal. A növényekről csak a tankönyvekben olvasni, hogy milyenek voltak, mikor még a föld létezett. Ez egy új kialakított bolygó, ami inkább egy robotgömbhöz hasonlít. Csak idő kérdése, hogy mikor megy tönkre. Hiszen a természet megbízhatóbb, mint a gépek! Legalábbis ezt mondják. A fák, a virágok, nálunk minden mű. Nem ismerjük már, mi is az a valódi élet, mert tablettákat eszünk. Én is csak hallottam valamelyik órán, hogy régen annyi félét lehetett enni, mindennek különös íze volt.

De nem csak ez az egyedüli új itt. Az állatok; amikből már nincs olyan, mint akkoriban. Itt az állatok úgy néznek ki, mint az emberek, vad ösztönökkel. Tudnak beszélni, gondolkodni, de sajna néha az állati ösztön nagyobb, mint aminek kéne lennie. Igazából ezek mutánsok.  Kikísérletezett génekből jöttek létre. Eleinte még a földről hagyott igazi állatok génjeit használták, és igazi emberek vérét. Már csak az emberi vér maradt meg. Az állati gént mutánsoktól nyerik. Alig pár darab igazi állatember maradt már, az is csak úgy mutogatóba. Azoknak még megvan a rendes állati ösztön. A mostaniak már csak cukiságnak vannak, mert be kell vallanom, tényleg csak olyat találni, ami hihetetlenül néz ki.

De! Ma a barátommal voltam randin. Az első közös programunk. Hivatalosan még nem járunk, mert senki sem tud róla, csak mi ketten. Túl elfogadhatatlan lenne mindenkinek, ezért senkinek sem mondtuk el.

Végtére... Eleinte csak én üldöztem a szerelmemmel, de végre valóra vált! Számomra is hihetetlen volt ez az egész. Én, mint maga a szende szűz, tipikus szőke, kék szem, mint valami hercegkisasszony. És ott van ő, aki egy banda vezére, a város legfélelmetesebbje, mégis számomra a legkedvesebbje. Kinézete is illik hozzá. Haja, mint az éj sötétje; szemei, mint a tenger vize. Ruhája mindig egy farmer, és egy egyszerű bőrkabát.

Épp egy kialakított erdőben sétáltunk, hogy ne legyünk olyan feltűnőek, mikor érdekes alakokat láttunk meg. Nem voltak mások, mint a kedves osztálytársaim.

- Tényleg! – jutott eszembe valami. – Ma lenne a bemutató. Jajj! Teljesen megfeledkeztem róla! – jajveszékeltem.

- Bemutató? – kérdezte Hayate, a nagy ő.

- Tudod… Amikor azt mutatják be, hogy kire hogy reagál egy igazi állati dns!

- Jha… Tényleg – gondolkozott. – Akkor? Nem nézzük meg?

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kíváncsiskodtam.

Ha jól tudom, az ilyenek nagyon agresszívak azokkal, akik csak úgy betoppannak

- Biztos! Ha lesz valami, majd megvédelek! – kacsintott azokkal az ellenállhatatlan szemekkel.

- Jó… - egyeztem bele

Igazából egy porcikám se akar menni! Ez nagyon veszélyes lehet! Én meg amúgy is félős vagyok! Komolyan…

Egyre közelebb mentünk. Csak úgy nyugodtan, mintha csak összefutottunk volna.

- Morita! Chizuya! – kiáltottam oda nekik.

- Haruka? Haru! Gyere ide! Ezt neked is látnod kell! – integetett barátnőm.

- Haruka! Hayate! Ti meg hol voltatok? – kérdezte a sensei, aki mellesleg a szomszédunk, egyben unokabátyám.

- Gomene… Megfeledkeztem róla – pucsítottam.

- Örülök, hogy ti is eljöttetek! – szólalt meg egy női hang. – Amachi vagyok, az itteni állatok gondviselője. Remélem, csatlakoztok hozzánk. Alex, a mi kis kedvencünk – simogatta meg az állati embert. – Már egészen szelíd – nézett ránk biztatóan.

Nem értem az embereket… Hogy tudnak így kísérletezni?  Hiszen ez egy ember! Mégis állatot csináltak belőle… Annyira kegyetlen…

- Valami baj van? – kérdezte halkan Hayate

- Nincs…

Csatlakoztunk mi is a többiekhez. Már nem tudom mióta beszélt és beszélt az a nő, mikor végre abbahagyta. Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára ilyen boldog! Azt hittem egész álló nap csak mondani és mondani fogja. Igazából még unalmas is…

Lassan a sensei bejelentette, hogy távozunk. Végre mehetünk!

- Egek… Miért is kellett ide jönnünk? – kérdezte Hayate.

- Nem tudom. Simán elsétálhattunk volna - sóhajtottam, mikor rájöttem, hogy csakis miattam mentünk be.

- Haruka! Vigyázz! – kiáltottak hírtelen fel.

Pillanatok alatt történt minden. Egyik percben még Hayatéval beszéltem, másikba nagy sikoltozás és ordítozást. Láttam Hayate rémült tekintetét, már nem is tudom, mi történt. Egyszer csak egy éles fájdalmat éreztem a derekamban, majd hallottam a saját hangomat, ahogy felsikítok. Következő pedig egy szempár volt, azé, aki megharapott. A mutáns ember-állat… Végül minden elsötétült előttem…

Veszekedés tört ki. Minden kiordítva menekült közben. Pár gongozó felénk rohant. Az állatot, Alexet, megkötözték. Ám mégis, hiába tettek meg mindent, kiszökött, majd elmenekült.

Szirénák hangja szelte át a környéket. Két férfi sietett ki a járműből, majd engem elvittek. A sensei Hayatéval követte a kocsit. Ő az egyetlen, aki tudott a titkos kapcsolatukról. Persze hogy tudott, mikor neki áradoztam róla.

Bent a kórházban is mindenki kapkodott. Végül is… Az élet forog kockán. Bármelyik pillanatban meghalhatok. Ha még nem történt meg… Ha egyszer…

Látom, hogy mi történik körülöttem! Nem a testben vagyok, hanem itt lebegek! Hallottam már arról, hogy ilyen esetekben a lélek elhagyja a testet… De azok közül nem sokan tértek még vissza… Kérlek… Hayate…

A testem már a műtőben van. Több orvos és nővér is a szobában van. Közben rögtön az ajtóval szembe a padon a sensei ül. Hayate először csak remegett talán a félelemtől, talán a dühtől, ki tudja. Majd ahogy kezdett rajta a félelem eluralkodni, úgy omlott össze. Hamar a padlóra ért, és csak zokogott…

Az osztály többi tagja se maradt le. Nem sokkal később megérkeztek. Ki végig siklotta az utat a légpárnás cipőjével, ki máshogyan jutott ide. De kivétel nélkül mindenki itt volt!

Többen a lányok közül halkan sírdogáltak, van aki inkább lehajtott fejjel állt. A fiúk se nevettek ez alkalommal, hanem sajnáló tekintettel néztek Hayatéra. Ők sem vakok, tudják, hogy mit érez irántam.

A helyt síri csend övezte, csupán csak egy ártatlan fiú zokogását lehetett hallani.

Órák teltek el. Addigra már mindenki lenyugodott. Ugyan meg sem pisszentek, de egyre több könnyes szem lett. De Hayate volt az egyetlen, aki ugyan már hang nélkül, de továbbra is a könnyei patakokban folytak.

Egyszer csak halk lépteket lehetett hallani. Mindenki abba az irányba nézett. Az egyik oldalról, balról, egy élőlény közeledett. Ő volt az… Alex… Az én támadóm… Az emberi szemek, ami eddig aggodalommal és sajnálattal voltak tele, átváltott haragba. Többen neki akartak rontani, de csak Hayatét engedték, másokat lefogtak.

- Te szemét dög! Mit gondolsz, ki vagy te?! Még van bőr a képeden, hogy idetold magadat?! – kiabálta torka szakadtából.

Ökle automatikusan lendült. Ott ütötte, ahol érte. Senki sem akadályozta meg, tudták, hogy megérdemli.

Elég volt! Hagyják már abba! Lehet, hogy ezt tette… De csak az állati ösztönök miatt!

- Hayate! – lebegtem gyorsan oda, majd megfogtam azt a kezét, ami a következő csapást akarta lemérni.

Nem tudom, miért történt, de a hangomra megdermedt. Amikor megfogtam, felém nézett. Nem láthatott, mégis tudta, hogy ott vagyok. Csodálkozó tekintetek követtek minket, majd halkan suttogták a nevemet. Meglehet, hogy talán látnak…

- Haru…ka… - nézett rám megdöbbent arccal.

- Elég volt… Ne üsd tovább… - kérleltem. – Nem tehet róla…

- De hát…

- Kérlek… Legyen ez az utolsó kívánságom, amit még teljesíteni lehet… Viseld gondját… Tudom, hogy meg tudod csinálni…

- Hiszen megölt téged… - mondta sírástól küszködve.

- Kérlek… Én itt leszek melletted mindig… Csak viseld gondját Alexnek…

- Tudod, hogy nem tudnám megtenni.

- Miattam. Képes vagy rá!

- De csak miattad – mosolyodott el erőltetetten.

Hiszek Hayatéban. Hiszem, hogy ezek után is képes lesz talpra állni, én nem gyűlölettel nézni Alexra.

Újra csend köszöntött be. Hayate és Alex egymásra néztek. Alex szemében sajnálat, Hayate szemében szomorúság és keserűség tombolt. Egyáltalán nem volt már senki tudata között a harag.

A műtő ajtaja kivágódott. Minden orvos és nővér távozott. Egyetlen egy férfi maradt, akit a vérborított be. Arca komor volt, tekintete magányos. Látszott rajta, hogy nehéz beszélnie. Félelemtől, tudatlanságtól, bármi miatt is, de nem nagyon tuja magát kifejezni. Mégis belekezdett a mondandójába.

Tudjuk, hogy mit akar mondani. Hiszen az előbb még én magam árultam el.

- Sajnálatos módon… - kezdte elcsukló hangon. – A lány nem élte túl… Túl nagy volt a sérülés… A… A hasfalából kitépett darab… Még a mentőben tudni lehetett, hogy nem fogja túlélni. De itt végleg…

Ahogy az előbb csend volt, mindenki úgy csattant fel.  Már nem törődtek semmivel, mindenki zokogott. A leghangosabb és legszívfájdítóbb mégis Hayate volt…

Így egy nyugodt napon, mikor mindenki azt hitte, hogy semmi baj nem történhet, olyan személy halt meg, akinek sorsát mindenki a szívén viselte. Elvesztette a családját, majd a szerelmét…

Hayate az eset után sokáig nem jött helyre. Vigyáznia kellett volna Alexre, ám helyette emberi mivoltának köszönhetően Alex vigyázott Hayatéra évek múltán is.

Senki sem tudta meg, hogy mégis miért történt mindez. Talán csak a lány nem bízott annyira ebben, hogy nem érdemelte meg az életet. Talán egy régi reinkarnáció bosszú… Senki sem tudta…

Egyszer mégis történt valami. Hírt kaptak, hogy egy 25 éves férfi, Hayate éven ismert alak öngyilkos lett. Szemtanúk látták, amint leveti magát a legmagasabb épületről…