Számháború

Lekattintottam az elemlámpát. Egy pillanatra olyan sötétség borult ránk, mintha egy ablaktalan pincébe zártak volna minket. Aztán amint a szemem hozzászokott, már láttam a gyér holdfényben kirajzolódó árnyékokat. Fák és bokrok rejtekében lapultunk a barátnőmmel, Renivel, aki minden kiáltásra összerezzent. Mi, szökevények, csak gyávaságunknak köszönhettük, hogy egyáltalán játékban voltunk. Pedig az egész környék a nagy háborúnktól zengett. Számok, válogatott sértések és csatakiáltások verték fel az erdő csendjét.

- Mintha távolodnának – jegyezte meg Reni suttogva.

- Ez annyira megalázó! – emelkedtem fel bosszankodva a sáros avarból.

- Micsoda? Hogy még senkit sem olvastunk le?

- Nem! Hogy itt kell lapulnunk a sárban. Mi a jó ebben? Ki nem állhatom ezt a hülye játékot!

- Kikiék meg fogják szerezni a zászlót, és akkor vége – mondta reménykedve szőke, törékeny barátnőm. Sóhajtottam. Kiki, a csapatkapitányunk vehemenciáját ismerve valószínűleg ő volt az első, akit leolvastak az este folyamán. Persze nem biztos, hogy ez megakadályozta abban, hogy átírja a számkártyáját, és tovább játsszon.

- Megmondtam, hogy nem akarok játszani. Miért kellett mégis kötelezővé tenni?

- Foglár csak jót akar. Tudja, hogy nem igazán jövünk ki a többiekkel.

- Mert ez majd segít megszeretni őket! Én itt hagyom ezt az egész szart!– dühöngtem tovább, és felkászálódtam a földről. Mielőtt azonban letéphettem volna a fejemről a számkártyát, mint ahogy terveztem, egy hang harsant a bokrok közül.

- Egy-nyolc-öt-hét! Kiestél!

Olyan gyorsan vágódtam vissza a földre, hogy magamat is megleptem vele. Homlokomat erősen az avarba nyomtam, és óvatosan szétnyitottam a tenyeremet, hogy ellenőrizzem a beleírt számot. A bujkáláson kívül volt még valami, amiért gyűlöltem a számháborút: sosem bírtam megjegyezni a saját számomat.

- Leolvastak? – kérdezte izgatottan Reni. – Mert akkor én is megadom magam.

- Nem talált! – kiáltottam vissza kelletlenül a lesből támadóknak. Reninek igaza volt, ahelyett, hogy itt gubbasztunk földimádásban, már réges-rég hagynunk kellett volna magunkat. Most valamiért mégis jól esett, hogy az illető csak a számsorom elejét találta el, és ahelyett, hogy bénának bizonyulnék még egy idióta táborozós játékban, inkább flegmán visszadobhatom a számkártyát a végén. De nem volt olyan szerencsénk, hogy ennyivel megússzuk. Két pár láb jelent meg szűkös látómezőm sarkában, és tudtam, a legrosszabbakkal hozott össze a sors: a három tizenkettedikes sráccal, akik előszeretettel tették pokollá az életem.

- Nicsak, hogy lapul a dagi. Dagasztja a sarat, tisztára mint egy vaddisznó.

Azonnal megismertem a hang gazdáját. Hajas Csaba volt az, a bandavezér. A többiek nevettek.

- Befoghatod. Nem találtad el a számot, szóval akár el is húzhattok – próbáltam visszavágni, de mint oly sokszor, most se találtam a megfelelő szavakat.

- Mi? Ne haragudj, de nem értem mit mondasz, ha közben sarat eszel – hajolt le hozzám, és a fülembe röhögött. Összeszorítottam a fogaimat. Tudtam, jobb némán tűrni, hogy további sértegetések közepette botokkal szurkáljanak, mint kitenni magam valami még kegyetlenebb játéknak. De amikor Renit kezdték molesztálni, már nem bírtam magammal.

- Tűnjetek a francba! – rúgtam bele a legközelebb álló fiú lábába. Hajas megpördült, és egy pillanat alatt leolvasta a számomat. Egy-nyolc-hat-négy. Reni azonnal megadta magát.

- Gyere, menjünk vissza a táborba – segítettem fel a földről, mikor megláttam, hogy könnyes az arca. Ott hagytuk a gúnyolódó fiúkat, akik elégedetten lecsaptak remek búvóhelyünkre, és szerencsére nem követtek minket. Vége volt szenvedéseinknek, de én még dühösebb voltam, mint az előbb. Összetéptem a kártyámat, és még legalább százszor elküldtem a fenébe Hajast meg a bandáját. Reni szipogva lépdelt utánam, és egyikünk se figyelte igazán, merre is megyünk.

Azt hittem könnyedén vissza fogok találni az ösvényre, amin idefelé jöttünk, de nem így történt. Mégsem akartam visszafordulni, nehogy újra összefussunk velük. Földízt éreztem a számban, és úgy csörtettem előre konokul a fák között, mintha valóban vaddisznó lettem volna. Reni többször rákérdezett, hogy biztosan jó irányba megyünk-e, de engem csak bosszantott kételkedése. Tulajdonképpen az se érdekelt volna, ha elveszünk, és nem kell visszamennünk ebbe a rohadt nyáritáborba, melyet a szüleim erőltettek rám. A pokolba kívántam az egészet, Foglárral, Hajassal és az összes többi bunkóval együtt. Reni felzárkózott mellém, és megfogta a kezem.

- Jéghideg vagy! – borzongott meg, de azért összekulcsolta ujjainkat. Mi voltunk a tábor két csodabogara: az álmatag szőkeség, és a dagadt goth lány. Engem kezdettől fogva piszkáltak, de Renit csak azután kezdték el, hogy leszidta Hajas egyik haverját, aki az első naptól kezdve engem csesztetett. A kis szöszi azonban még könnyebb célpontnak bizonyult mimóza lelkületével, ezért is idegesített fel annyira, ha őt kezdték piszkálni. Én egy ideje már meg se hallottam, ha daginak vagy kocának neveztek. De szívem legmélyéről gyűlöltem őket, és bármit megtettem volna, hogy visszavághassak nekik. Azt akartam, hogy szenvedjenek. Hogy kétszer annyi fájdalmat kelljen elviselniük, mint amennyit nekünk okoztak. Azt akartam, hogy vagy ők, vagy mi sose találjunk ki ebből a sűrű erdőből. Észre se vettem, hogy gondolataim közepette egyre keményebben vonszolom magam után a törékeny leányzót. Reni váratlanul megbotlott és felsikkantott.

 – Jól vagy? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem. Ekkor vettem észre, hogy ijedt szemei egy pontra fókuszálnak. Egy kövekkel kirakott földkupacban botlott meg, melynek végében korhadt fakereszt állt. Először azt hittem,  csak egy ferde bot, de amikor ráirányítottam a zseblámpa fényét, már nem maradt kétségem afelől, hogy egy sírra találtunk. Seregi Róza, 1848 – 1864 - állt a keresztfára vésve.

- Ho… hogy kerül ez ide? – kérdezte Reni reszketve.

- Nem tudom – vontam meg vállamat. – Talán ez egy régi temető, csak benőtte az erdő vagy ilyesmi – hazudtam, pedig se közel se távol nem láttunk egyetlen másik sírt se.

- Milyen fiatalon halt meg. Csak 16 éves volt… mint mi.

Újabb pillantást vetettem a feliratra, azon tűnődve, hogyan képes ez a szöszke lány ilyen gyors fejszámolásra, és furcsán ismerősnek találtam a számokat. 1848 – nem kétség, hogy a szabadságharcot juttatta eszembe. De mi történt ’64-ben? Egy-nyolc-hat-négy. Rossz érzés fogott el. Lassan felemeltem, majd kinyitottam a tenyeremet. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

- Menjünk innen! – mondtam hirtelen. Szerencsére Reninek sem volt más vágya, mint visszajutni a tábor területére, és bezárkózni a faházunkba, így hát megindultunk. Nem emlékszem rá, hogyan találtunk ki a fák közül, csak arra, hogy végig a torkomban dobogott a szívem, míg meg nem láttuk a tábortüzet.

A táborozók nagy része már visszatért, bár még nagy harcok folytak a zászló rejtekhelye körül. Kiki és pár másik srác éppen arról vitatkozott, hogy ér-e fejjel lefelé feltenni a számkártyákat, a többiek pedig jókedvűen beszélgettek, vagy szalonnát sütöttek a tűznél. Reni fázott, így hát a tűznek háttal leültünk egy farönkre, és egymáshoz bújva vártuk, hogy Foglár vagy Bánkúti takarodót fújjon, és véget érjen a tábor eddigi legborzalmasabb estéje.

Valamivel később örömujjongás közepette megérkezett csapatunk maradéka a zászlóval. Végül mégis nyertünk, legalábbis Kiki ezt ordítozta haverjai vállát csapkodva. A játék véget ért, de még nem jött vissza mindenki. Nekem egyből feltűnt, hogy Hajasék hiányoznak, és biztos voltam benne, hogy valami aljasságon törik a fejüket. De hiába vártuk, hogy felbukkanjanak.

Kis idő múlva Bánkúti felszólított minket, hogy telefonáljunk utánuk, mert ő ugyan nem indul a keresésükre, ha ezt várják. A fiúk azonban nem vették fel telefonjaikat, már ha egyáltalán volt náluk. Panka, az egyik lány, akinek ki tudja mi okból feltűnően tetszett Hajas, újra és újra próbálkozott elérni őt. Fel-alá sétálgatott a tűz fénykörén kívül, így mindannyian összerezzentünk, amikor felsikoltott. A langaléta Hajas bukkant elő a fák közül, elég megviselt állapotban. A mobilja folyamatosan csengetett valahol a zsebében, de ő csak bámult ránk kigúvadt tekintettel, mint egy holdkóros. Zsebre tett kezekkel figyeltem, mi sül ki újabb nagyszerű alakításából.

- Mi történt? Miért nem bírtátok felvenni a telefont? – kérdezte a lány sértődötten. Hajas közelebb jött, és csak a tűznél derült rá fény, hogy tényleg nincs magánál. A bőre és a ruhája tele volt barna foltokkal, a térde pedig úgy citerázott, mintha valami zakkant elektronikus zenére járna táncot.

- Hol vannak a többiek? - Bánkúti tanárnő volt az, aki előre lépett, hogy végre szóra bírja a zavarodott fiút. Nem hibáztattam, hogy a hatásos belépő ellenére egy szavát se hiszi el. Rossz viccnek tűnt az egész.

- Me… meghaltak. Megölte őket! Megölte őket… - ismételgette a fiú, miközben szemei ide-oda ugráltak, mintha keresett volna valakit a tűznél ülők között.

- Figyelmeztetlek Hajas Csaba, ha ez valami rossz vicc, én bezárlak egy egész napra a faházba! – fenyegette meg a nő, és megragadta a fiút. Ami ez után történt, talán sokaknak fel se tűnt, de én láttam, ahogy a tanárnő rémülten figyeli saját, bepiszkított kezét, és lassan elengedi Hajas karját. Ekkor jöttem rá, hogy a fiú ruhája nem egyszerűen piszkos… Vér borította.

- Jól van, menjünk és nézzük meg – Bánkúti váratlanul belement a játékba. – Amíg mi helyszínelünk, Kiki a felügyelő! Senki se császkáljon el!– parancsolta, majd odasúgta Foglárnak, hogy hozza utánuk a mobiltelefonját, ami bent maradt a bungalóban. Döbbenten néztük, ahogy elsétálnak a fák sűrűje felé.

Kis idő múlva, az egyik srác kijelentette, hogy kamu az egész, és Hajasék nyilván azt tervezik, hogy az este hátralevő részében zombiként ijesztgetik a táborlakókat. Mások azon a véleményen voltak, hogy amíg nem derül ki az ellenkezője, nem kéne elviccelni a dolgot. Míg a két felügyelőtanár távol volt, a tűznél előkerült egy kis üdítősüvegbe töltött házipálinka. Egyik kézből a másikba adva pillanatok alatt kiürült, pedig még velem és Renivel is itattak egy-egy kortyot. Hogy fokozza a hatást, az egyik helyi srác elkezdett kísértettörténetet mesélni a táborhelyről. Elmondta, hogy még a dédapja idejében megerőszakoltak és megöltek itt egy fiatal lányt, akinek szelleme azóta is visszajár, hogy elbánjon zaklatóival. A legtöbben persze csak nevettek a történeten, de nekem hevesebben kezdett dobogni a szívem. Nem mertem Renire nézni, hátha nem alkotta meg fejében ugyanazokat a baljós összefüggéseket, mint én, de ennél még sokkal rosszabb történt.

- Pedig igaz! – szólalt meg vékonyka hangján. – Mi láttuk Emmával a sírt! Ugye? – fordult felém. Mikor felemeltem a fejem, láttam, hogy mindenki engem néz. A goth boszorkányt. Talán azt várták, menten megidézem nekik a halott lány szellemét, de én csak összeszorítottam a számat, és dühösen Renire pillantottam. Miért érez rá állandó késztetést, hogy megvédje azt, akinek igaza van? Különben sem tudhattuk, hogy a srác ugyanarról a lányról beszélt-e, akinek a sírját láttuk. Már az is a frászt hozta rám, hogy egyáltalán előkerült ez a történet, nem akartam belegondolni a valóságtartalmába.

- Ijesztő – jegyezte meg valaki félig-meddig gúnyosan.

- Ez most már tényleg nem vicces – vetett ránk komor pillantást Kiki. Nem tudtam, hogy ilyen felelősségteljes arccal is rendelkezik. Már bántam, hogy kihagytam a lehetőséget, és nem öltöttem magamra a boszorkány szerepét. Néhányukat talán elrettenthettem volna tőle, hogy packázzanak velem. Bánkúti, Hajas és Foglár azonban éppen most tértek vissza, és arckifejezésüket látva nem jósoltam sok jót a fiú haverjainak.

- Baj van – erősítette meg feltételezésemet a tanárnő, majd mindenkit utasított, hogy térjen vissza a házába, és ne próbáljon meg kiszökni ma éjjel. Még hallottuk, hogy nem találnak térerőt. Foglár elment a portához, hogy használhassa a vezetékes telefont. Néhányan még sugdolóztak egy darabig a tűznél, de Bánkúti hamar elkergette őket. Mi felpattantunk, amikor láttuk, hogy közeledik, és visszaosontunk a házba.

Szobatársaink letörtnek tűntek, sőt, egyenesen féltek, ezért párosával mentek fogat mosni. Az egyik álszent liba magával rángatta Renit, úgyhogy nekem egyedül kellett mennem. Nem is bántam. Valójában egyedül mindig sokkal jobban éreztem magam, mint emberek között. A többiek szerint ez is hozzátartozott boszorkány mivoltomhoz, így hát hamar letettek róla, hogy velem barátkozzanak.

Amikor beléptem a közös fürdőszobába, a villany alig akart felkapcsolni, csak pislákolt, míg be nem melegedett. Miközben a fogaimat sikáltam, unott képmásomat bámultam a tükörben. Meghaltak… megölte őket… - jutottak eszembe Hajas szavai. Vajon kire célzott? Ha tényleg meghaltak a barátai, vajon a meggyilkolt lány, Róza szelleme tette? Vagy inkább az én kívánságom teljesült – súgta valami, talán a bűntudat. Ostobaság – gondoltam, és lehajoltam, hogy kiköpjem a habot. Ekkor jutott eszembe, hogy az a hülye szám még mindig ott van a tenyeremben. Gyorsan félretettem a fogkefét, telenyomtam szappannal a kezemet, és összedörzsöltem. A lámpa megint hunyorogni kezdett. Ahogy az írás halványult a tenyeremben, úgy homályosodott a látásom is. Amikor ismét felpillantottam, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy arcot láttam a tükörben. Göndör, fekete fürtök, sűrű szemöldök, fehér bőr. A képzeletem őrült játékot játszott velem, amikor megkettőzte saját tükörképemet. Ebben a képmásban azonban volt valami hátborzongató, valami emberfeletti. Nem tudtam megfejteni e hasonlóság lényegét. Hirtelen minden elsötétült és tompa fájdalmat éreztem.

A lámpa fénye majd kivakította a szemem. Arra eszméltem, hogy a padlón fekszek, és pokolian fáj a fejem. Felültem, összeszedtem a cuccaimat, és nem beszéltem senkinek se a történtekről.

Csend volt a szobánkban, én mégis olyan hangra ébredtem, mintha kiborítottak volna egy szénsavas üdítőt. Jó darabig csak hallgatóztam, melyik lány mozgolódik az emeletes ágyakon, de senki sem moccant. Természetellenes csend zuhant rám. Oldalra fordultam, hogy tovább aludjak, de feltűnt, hogy a szemközti lány mennyire furcsán tartja a fejét. Hogy tud így aludni? – önkéntelenül is ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, míg egy rossz érzéstől vezérelve fel nem kattintottam az elemlámpát. Be kellett fognom a saját számat, hogy ne sikítsak. Csak saját zaklatott lihegésem töltötte be a szobát, míg megpróbáltam rávenni magam, hogy felálljak. Nagyon lassan mozdultam, a lábaim pedig nem akartak engedelmeskedni, mintha összefagytak volna. Amikor talpra álltam, egyesével rávilágítottam szobatársaimra. Halottak voltak. Olyan groteszk, kicsavart pózokban feküdtek, amiket korábban elképzelni se tudtam. Reni ágya következett. Megráztam a vállát, és halkan könyörögni kezdtem neki, hogy keljen fel. A sírás kerülgetett, elfúló hangon ismételgettem egyetlen barátnőm nevét, míg lábaim össze nem csuklottak alattam. Meghaltak! Mindenkit megöltek a szobában, míg én nyugodtan aludtam egy ággyal odébb. Zokogni kezdtem, és kínomban ráharaptam saját karomra. És én? Miért vagyok még életben?

- Hmm? – kérdezte álmatag hangon Reni, és lassan felém fordult. Él! Nem akartam hinni a fülemnek. Bátorságot öntött belém, hogy nem vagyok egyedül. Lekattintottam az elemlámpát, és megragadtam a kezét. Fogalmam se volt, hogy mondjam el neki a szörnyű tényeket anélkül, hogy teljesen bepánikolna.

- Velem kell jönnöd – súgtam, és ráerőszakoltam a ruháit, meg a cipőjét, miközben én is magamra kapkodtam néhány holmit. Egy darabig tiltakozott, de addig nem engedtem el, míg odakint nem voltunk a csillagos ég alatt. A tábor nyugodtnak tűnt, túlságosan is, ahhoz képest, ami történt. Nem láttunk és nem hallottunk egyetlen rendőr- vagy mentőautót sem lámpaoltásig, és utána sem ébredtem fel efféle zajokra. A felügyelőtanárok bungalója felé indultunk, de alig tettünk meg pár lépést, mikor léptek zajára lettünk figyelmesek. Gyorsan behúztam Renit az egyik faházikó mögé, és csendre intettem. Lélegzetvisszafojtva vártam, ki fog felbukkanni az úton. Vajon csak Foglár járőrözik idekint, mint minden éjjel, vagy egyenesen a gyilkos karjaiba sétáltunk? Hamar választ kaptam rá. Hajas üvöltve hőkölt vissza, amikor észrevette a két fekete alakot a ház falának lapulva. Kiki is megrémült, de aztán mikor felismert minket, elhallgattatta a vonyító Hajast, és kérdőre vont minket, hogy mit csinálunk idekint. Végignéztem kis csapatukon. Panka, és egy másik, szipogó lány is velük volt.

- Mi történt? – kérdeztem válasz helyett. Mindenki hallgatott.

- Nagy baj – szólalt meg végül Kiki. – Bánkútit keressük, de nincs sehol! Páran átszöktünk a lányokhoz, meg kimentünk az erdőbe, és… - elhallgatott. Az arcára volt írva, hogy ők is ugyanazt élték át, amit mi.

- Kik? – kérdeztem, mint aki mindent ért. A fiú felsorolta a neveket. Én is a szobatársaimét. Hitetlenkedve hallgatott. A lányok felsírtak, Reni értetlenül kapkodta ide-oda álmos tekintetét. Csak aztán vettem észre, hogy Hajas úgy bámul rám, mintha szellem lennék. Mikor elkapta a pillantásomat, hátrálni kezdett.

- Ne… ne mondjatok neki semmit! Ő csinálja! Ő tette!

- Mi van? – fordult felé értetlenül Kiki, aki nem látta, hogy rám néz, csak amikor megfordult. Sóhajtott egyet, mint aki fáradt, vagy másnapos. – Nem tudom mi folyik itt Csabi, de össze kell fognunk. Ki kell hívnunk a rendőrséget, a gyilkos még a közelben lehet!

- A közelben? – sikkantottak fel Pankáék.

- Mi elmegyünk a portához – ajánlottam. – Addig ti keressétek meg Bánkútit vagy Foglárt. Lehet, hogy az erdőbe mentek.

- Azt akarja, hogy szétváljunk! Meg akar ölni minket! – szólalt meg hisztérikusan magas hangon Hajas.

- Téged szívesen ki is nyírnálak! – jelentettem ki egykedvűen, csak hogy bosszantsam, majd kézen fogtam sápadt barátnőmet, és hátat fordítottam nekik.

- Hagyd már abba, Csaba! Bár annyiban igazad van, hogy együtt kell maradnunk. Be nem teszem az erdőbe a lábamat még egyszer – szólt utánam Kiki, majd intett a bizonytalankodó többieknek, hogy kövessenek.

Már akkor nem sok reményt fűztem a telefonhoz, mikor elindultunk, de Foglár tanárúr üveges tekintetű holtteste, kezében a falból kiszakadt készülékkel még engem is meglepett. Kiki is kezdett kiborulni. A kezébe temette arcát, és a falnak dőlt, majd arról kezdett vitatkozni saját magával, hogy elmondjuk-e a kint várakozó társainknak, magunkra maradtunk. A döntést egy hirtelen sikoltás tette érdektelenné. Mire kiértünk, csak Reni állt ott. Azt mondta Hajas megőrült, meggyőzte a két lányt, hogy kössék el a tulaj kocsiját, és hagyják itt őket. Kiki átkozódott, és elrohant utánuk. Gondoltam jobb, ha mi is megyünk, ezért Renivel a nyomomban loholni kezdtem, de túl lassúak voltunk. Egy-kettőre lemaradtunk, és lihegve álltunk a tábor kellős közepén. Ismét az a rossz érzés lett úrrá rajtam a csenddel kapcsolatban, mint a faházunkban. Reni fázott, vagy a félelemtől didergett, és összeesett. Egyszerűen nem bírt megmozdulni.

- Maradj itt – mondtam neki, és a tanárok faháza felé indultam.

- Emma? Ne hagyj itt! – könyörgött, de meg kellett tennem. Átsétáltam a kikopott füvön, és megálltam a bungaló előtt. Hallgatóztam néhány pillanatig, mielőtt belöktem volna a nyitott ajtót.

- … nincs elérhető hálózat. Kérjük, próbálkozzon újra. Segélyhíváshoz tárcsázza a 112-es telefonszámot… - ismétlődő géphang fogadott. Egy mobiltelefon hevert a földön, kijelzője halvány fényt vetett a mellette fekvő, véres kézre. Mély levegőt vettem, és lehajoltam Bánkúti tanárnőhöz. A gyilkos csak félmunkát végzett, kicsavart testhelyzete ellenére még élt. Nehézkesen szedte a levegőt, és felnyögött, amikor megpillantott. Összetört szemüvegén át is láttam a szemében, mennyire fél. Nem segíthettem rajta.

Amikor visszatértem oda, ahol Renit hagytam, nem találtam ott, viszont heves kutyaugatást hallottam a tábortulajdonos háza felől. A legrosszabbtól tartva szaladni kezdtem, és mire a kerítéshez értem, már láttam, mi történik. A tábor tulajdonosát nem sokszor láttuk érkezésünk óta. Mogorva, magának való fickó volt, de két vérszomjas dögöt tartott a háza előtti ketrecben társaságul. Ezek igyekeztek figyelmeztetni gazdájukat, hogy néhány tinédzser épp ellopni készül flancos terepjáróját. De Hajas bárhogy is feszegette, az autó nem nyílt kulcs nélkül.

- Francba! Francba!

- Slusszkulcs nélkül amúgy is nehéz lett volna! – vetettem oda a kerítésen kívülről, mire mindhárman összerezzentek.

- Tűnj innen, dagadt goth boszorkány! – förmedt rám a srác. Egy „hát persze” mosoly jelent meg az arcomon. A közeli erdő fekete lombjai halk suttogásba kezdtek a hajnali szélben. Vagy csak a fejem zsongott a szörnyű éjszakától? A két lány a vasútállomást emlegette. Nincs messze gyalog sem – mondták, Hajas azonban engem hibáztatott mindenért. Legszívesebben orrba vertem volna, amiért így nyivákol.

- Hol vannak Kikiék, mi? – kérdezte hirtelen. - Megölted őket, igaz? Hát persze, és most minket akarsz elintézni!– nevetett fel. Őrület csillant a szemében, és Pankáék is észrevehették, mert elléptek tőle. Azaz inkább mindkettőnktől.

- Te totál bekattantál – vetettem oda, és hátat fordítottam nekik. Olyan dühös lettem, hogy még most is folytatja gonosz játékait velem, hagytam őket, csináljanak, amit akarnak. Hajas sorsa a legkevésbé sem érdekelt. Meg kellett találnom Renit. Zaklatottan vágtam át a ligeten, ami elválasztotta a tábort a tulaj portájától.

Egyszer csak zseblámpa villant a szemembe. Kiki és Reni álltak előttem egymás kezét fogva. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem. - Miért nem vártál meg? – kérdeztem tőle némi szemrehányással a hangomban.

- Mindenki meghalt, Emma. Láttuk őket. Már csak mi maradtunk – suttogta.

- Te nem hallottad? – kérdezte a fiú kissé tartva a választól.

- Mit?

- Tudod, ez azért elég ijesztő – jegyezte meg. – Sikításokat hallunk, és Csaba ordítását. Aztán te előlépsz a fák közül, és …

- Már te is kezded? – itt fogyott el a cérnám. – Ha én vagyok a gyilkos goth boszorkány, miért nem öltök meg most azonnal? Akkor talán vége lenne ennek az egésznek! – kiabáltam vele könnyes szemekkel. Fogalmam se volt, mi történik velünk, és megrémített, hogy már Kiki is átvette a piszkálódást. Reni megsajnált, és átölelt. Pedig egy pillanatig azt hittem, már ő is elhiszi, hogy én képes lennék ilyesmire. Kiki elmotyogott egy sajnálom -ot, és tehetetlenül ledobta magát a fűbe.

Váratlanul két fénycsík bukkant elő a fák között, egy autó fényszórói. Motorzúgást nem hallottunk, de hamarosan megpillantottuk a tulaj guruló terepjáróját. Azt hittem, hogy Hajaséknak mégis sikerült elkötnie, vagy talán maga a tulaj akar távozni szép csendben a tett helyszínéről. Integetve szaladni kezdtünk felé, hogy vegyen fel minket is, akárki ül benne. Csak akkor hagytuk abba a kiabálást, amikor a kocsi a lejtőről egyenesen egy fának szaladt. Az eleje behorpadt, az egyik lámpa kitört, a szélvédő pedig kis szilánkokra esett szét.

- Úristen! – kiáltott fel Kiki, amikor meglátta az utasokat. Hajas ült elöl, keze még mindig görcsösen markolta a kormányt, és mintha valaki groteszk viccnek szánta volna, felnyitotta a fejét. Hajas véres skalpja a motorháztetőn landolt. Hátul a két lány hevert kitekert nyakkal. Hogy ez a tulaj bosszúja volt a tolvajokon, vagy esetleg már vele is végzett a valami, ami elől a srácok menekültek… nem akartam itt maradni, hogy kiderítsük.

- A vasútállomás! El kell érnünk! – ráztam meg két társamat, átvéve Pankáék utolsó mentő ötletét. Nem kellett bíztatnom őket, hogy rohanjanak. A tábort éjszakánként szöges tetejű vaskapu, és egy hatalmas, régi lánc zárta el a külvilágtól. Kiki segített Reninek, hogy ne vágja meg magát a tüskéken, de ügyetlenül landolt a túloldalon.

- Jól vagy? – kérdezte a fiú, mielőtt ő is mászni kezdett volna. Reni bólintott. – Akkor fuss! Ne aggódj, utolérünk – adta ki az utasítást csapatkapitányunk. Biccentettem neki, hogy menjen, itt minden rendben lesz. Elfutott, és nem is nézett hátra. Mint a számháború elején – jutott eszembe. Aki messzebbre tud futni, jobb helyzetbe kerül a játékban maradáshoz. A különbség csak az, hogy ha itt leolvasnak, neked végleg annyi.

Ügyetlenkedtem a kerítéssel. Még egy ok, amiért gyűlöltem a számháborút: nem tudtam se fára, se kerítést mászni. Kiki próbált segíteni a túloldalról, de végül kénytelen volt visszamászni, hogy feltoljon.

- Sajnálom – mondtam neki, mikor átléptem a kerítés fölött.

- Semmiség, csak jussunk már ki innen – nyögte. Miközben feltornázta magát a kapu tetejére, megvágta a kezét, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, de megragadtam a kezét.

- Sajnálom, de téged leolvastak – javítottam ki magam. Értetlenül nézett rám, majd hátrafordult, mintha megérezte volna a közelgő veszélyt. Nem tudom, meg tudott-e különböztetni minket. Mindenesetre meg se nyikkant, amikor belenyomtuk a fejét a szögekbe.

Nem volt nehéz utolérnem a szőke lányt. Gyenge volt, és sokkos a történtektől. Némán futottunk egymás mellett az út közepén, tudva, úgysem jár erre autó ilyenkor. Néhányszor meg kellett löknöm, hogy ne álljon meg. A természet éjjeli némaságát lassan a hajnal halk zsongása váltotta fel. Kijutottunk az erdőből. Már világosodott, mikor az állomásra értünk. Senki sem volt az épületben, hát behúzódtunk egy sarokba, és hagytam, hadd sírja ki magát a vállamra dőlve.

Később vonatkürtöt hallottunk. Felpattantunk és a peronra siettünk. Már látszott a mozdony. Éreztem, hogy pillanatokon belül felkel a nap, és véget ér az őrült éjszaka.

- Megmenekültünk! – suttogta Reni. Rámosolyogtam. Ahogy a közeledő vonatot bámultam, és belenéztem fényszóróiba, boldogság áradt szét testemben. Tudtam, hogy én kívántam a halálát mindenkinek, kivétel nélkül. Emlékeztem mindenre, ami történt. A rémületre, ahogy felismertek. A reccsenő hangra, mely a halálukat okozta. Nem hagytam ki senkit. És szükség volt még egy utolsó, ártatlan áldozatra is, hogy Róza megnyugodjon. Már késő volt visszakozni.

- Emma! Ez nem lassít. Nem fog megállni!

Meglepően könnyű volt meglökni a didergő testet. Szőke haja csillant egy utolsót a napfényben, majd eltűnt örökre a száguldó vonat alatt.