Síri csönd

Emlékszem még arra az éjszakára. Még ha akarnám se tudnám elfelejteni. Bár nagyon rég volt már, mégis tisztán él az emlékeimben. Nyolc éves lehettem. November volt. Aznap a mamámnál voltam. Nekem csak egy mamám van, az is anyai ágon. Apai ágon lévő nagyszüleim ugyanis már két-három éves koromban meghaltak. Nagyon rossz... Nem, ez nem jó kifejezés... Virgonc voltam. Nem lehetett velem bírni. Hiába próbált lefoglalni, én csak mentem a fejem után. Ekkor került szóba a dédnagymamám. "Milyen jó, hogy a dédi már nem él. Pedig mennyire szeretett téged. Biztosan szomorú lenne, ha így látna téged." A dédnagyanyámra nem emlékszem már. Ő egy éves koromban halt meg kilencven évesen. Szép évet élt. Én azonban akkor még nem tudtam, hogy miről van szó. Mi az élet, és mi a halál. Csak ennyit kérdeztem: "Mi történt vele?". Kíváncsiságom mindennél nagyobb volt. "Meghalt" kaptam a választ. Bár nem tudtam mit jelent a szó, kirázott a hideg. Mintha rossz előérzetem lett volna azzal kapcsolatban. Talán azért, mert láttam mamám szomorú arcát. Láttam szemeiben a kibuggyanó könnycseppeket, amiket a fájó emlékek idéztek elő. A mondat után már csendben maradtam. A feszült légkör hatott rám. Elfoglaltam magamat.

Csak vártam a szüleimet. Édesanyám a délutáni órákban érkezett meg édesapámmal. Már nagyon vártam őket, így mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó eléjük siettem. Azonban az időzítés nem volt a legjobb. Megálltam a konyha ajtajában. A szüleim épp veszekedtek. Nem szóltam semmit sem, csak figyeltem őket csendben. Nem szerettem, ha veszekedtek. Olyankor hangosak és idegesek voltak. Édesapám hangja bezengte a szobát. Édesanyám arca mindent elárult. Ideges volt, mégis szomorú. Szemeiben mintha könnyek jelentek volna meg. Visszamentem mamámhoz. Szorosan megöleltem. Hozzábújtam. A sírás fogott el. "Miért kell veszekedniük? Miért kell kiabálniuk?" kérdeztem magamtól. A kedélyek csak otthon csitultak le. Édesanyám és édesapám ugyanis nem voltak egy helyen. Míg édesanyám fennt volt velem, édesapám a garázsban töltötte a nap hátralevő részét. Én próbáltam mesélni anyukámnak, hogy mit csináltam aznap. Azonban ő nem figyelt rám. Csak lecsitított, és nézte a televíziót. Gyűlöltem a televíziót. "Miatta nem tudokbeszélgetni anyuval." Bár ez nem mindig volt így. Amikor beszéltem hozzá, akkor is mindig közbeszólt vagy a telefon, vagy épp a rokonok voltak ott. Ezért már nem is foglalkoztam vele. Úgy éreztem, hogy én csak másodlagos vagyok számára. Pedig nem így volt. Csak nem akart velem addig beszélni, míg ideges. Olyankor hamarabb eljárt a keze is.

Aznap este hűvös szél söpört végig az utcákon. Egy csillag sem volt az égen. Midenhol sötétség honolt. Még a Hold sem ragyogott olyan fényesen. Már az ágyamon feküdtem. Az ablak felé fordultam. Már éjfél volt. A kinti tájat néztem. Ekkor azonban az ablakpárkánynál fehér fényre lettem figyelmes. Mintha a Hold odasütött volna. De nem. Ez valahogy más volt. Egy fehér kéz nyúlt fel, majd kapaszkodott meg a párkányomon. Elfogott a félelem. Magasan lakom. Pontosabban a harmadik emeleten. Nincs ember, aki fel tudna mászni. És nem hiszem, hogy lenne ekkora létrája valakinek. "Ki, vagy pontosabban mi lehet az?" Ez járt végig a fejemben.

Mozdulni azonban nem mertem. Behunytam szemeimet. Magamra húztam a takarómat. Kis idő múlva újra kidugtam a fejemet. Még mindig ott volt az a fehér kéz. És ami azt illeti, megjelent mellette a párja. Annak a kezében azonban egy kés volt, ami szintén fehéren virított, akár csak maga a kéz. Felültem. Remegni kezdtem. Szólni akartam. Anyát akartam szólítani, de nem ment. Egy hang sem jött ki a torkomon. Az a valami felhúzta magát a párkányomra könnyedén. Egy ember lett volna? Haja csak pár szál volt. Az arca teljesen eltorzult. Jobb oldali szeme hiányzott. A szemüregében viszont szem helyett más volt az, ami kitöltötte az ürességet. Az pedig sok kicsi féreg volt. Felső ajkából hiányzott egy darab. Bal oldalt ajkaitól pedig a füléig egy vágás haladt végig. Átment az ablakon. Nem volt nyitva, a zárt ablakon haladt át. Nemlehetett más, csakis egy szellem. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Felsikítottam volna, de a hangszálaim még mindig nem engedelmeskedtek. Csak néztem rá síri csöndben, miközben a remegés átjárta egész testemet. A szellem hirtelen előttem termett. Fölém hajolt. Könnyes szemekkel meredtem rá. Nem tudom kinek a szelleme, de féltem tőle. Nem tudtam megszólalni, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá. És anya... "Hol van anya...? Anyát akarom..." A szellem azonban nem olvasott a gondolataimban. Azonban remegésem láttán elvigyorodott. A kést pedig belém döfte. Szemeim kikerekedtek.

Az utolsó amire emlékszem, az nem volt más, mint a szobám ablakából látható táj. Sötétségbe zuhantam. Sötétségbe, ahonnan nem volt kiút. Egy sötét álom, amiből nincs menekvés. Egy álom, amiből nem lehet felébredni. Nem lehet, és nem is tudok felébredni. Még ha akarnék sem. Még most is a sötétségben töltöm az időmet. A sötétségben, ahonnét nincs kiút.