Néni

                Nem arról volt szó, hogy Mrs. Gladwin nem szerette a gyerekeket, sőt. Éppen, hogy igenis kedvelte őket, egész életében. Hiszen felnevelt három csodás leányzót, és mindig is úgy vélte, hogy jó anya volt. A fia halála az más téma volt. Arról nem ő tehetett, az baleset volt... És bár megtörtént, és szörnyű volt, ő hitt benne, hogy jó anyja maradt gyerekeinek a tragédia után is. Talán a szomszéd pár is ezt gondolhatta róla, mivel már többször is felkérték gyerekvigyázónak. Nyolcvanadik életévéhez közeledvén szüksége volt a segítségre, és a kedves házaspár mindig készségesen a szolgálatára álltak. Természetes volt hát, hogy vigyázott a kislányra, ha szükség volt rá... Mint akkor, azon a napon is.

                A csinos anyuka csengetett. Mrs. Gladwin elcsoszogott az ajtóig, és szokásos, barátságos mosolyával, szélesre tárta azt. Pillantása automatikusan a kislányra esett, és – ahogy minden alkalommal – kirázta a hideg. A hat éves gyermek aranyos kis ruhácskát viselt, fekete alapon színes virágokkal.  Arca a nyári napsütés ellenére fehér volt akár a hó, ami igen szembetűnő kontrasztot alkotott fekete ruhájával és hajával. Kék szemei a szokásos mohó érdeklődéssel pásztázták az idős asszonyt. Elmosolyodott, így láthatóvá váltak apró, a bőrénél is fehérebb tejfogai. A legtöbb ember valószínűleg egy elbűvölő, csodaszép kislányt látna maga előtt, de az öreg hölgy, szégyen ide vagy oda, félt tőle. Persze csak ő tudta, hogy a gyermek furcsa volt.

– Jó napot! – köszönt az anyuka, hálás mosollyal az arcán, majd mikor Mrs. Gladwin is köszöntötte, ismét megszólalt: – Nem is tudja, mennyit segít azzal, hogy vigyáz Emre.

– Ugyan, angyalom, semmiség. – hazudta a néni, kicsit remegős hangon, de ez nem tűnt fel a fiatalasszonynak. Kislánya lelkére kötötte, hogy viselkedjen jól, aztán otthagyta őket. Mrs. Gladwin újra Emre nézett, majd sóhajtott. Túl idős volt ő már az ilyesmihez...

– Gyere be, szaporán, szaporán... – szólt elfúló hangon, mire a kislány bemasírozott az előszobába, onnan pedig egyenesen a nappaliba. Leült a kanapéra, és kiszolgálta magát az üvegasztalra készített süteményből. Az idős asszony utána csoszogott, és elnézte, ahogy eszik. Emlékezett rá, amikor még az övéi voltak ekkorák... Milyen régen volt.

Gondolatait a csöppség szakította félbe, ahogy ránézett kék szemeivel. Ismét mosolygott, majd a szemközti fotelre mutatott.

– Ülj le. –szólalt meg vékony, kislányos, de parancsoló hangon. Mrs. Gladwin már nem is vette zokon, hogy a saját házában parancsolnak rá, ráadásul hogy egy kisgyerek teszi ezt. Leült, egy darabig csak nézte a kislányt, majd kérdezett, még akkor is, ha tudta a választ:

– Mit szeretnél csinálni, kedveském?

– Rajzolni. – vágta rá a lányka, majd felpattant és a szekrényekhez sietett. A legalsó fiókból kihalászott egy vázlatfüzetet, amit ő maga hagyott ott még az utolsó alkalommal. A felette lévő fiókból színes ceruzát kotort elő, majd visszaült a kanapéra, és az üvegasztalra helyezte szerzeményeit. Kinyitotta a füzetet, és lassan lapozgatni kezdte. Az első oldalon egy pillangó volt, jó nagy, és nagyon színes. Azt egy virág követte, melynek tüskéi voltak. Aztán egy hatalmas pók, majd egy meztelen csiga, az utolsó oldalon pedig egy vörös szemű patkány. Mrs. Gladwin arca akaratlanul is fintorra húzódott, és inkább elfordította a tekintetét a papírról.

– Ma mit rajzoljak, néni?

Néni. Utálta, hogy Em így hívta őt. Nem is magával a szóval volt a baj, hanem azzal, ahogy mondta. Újra a vázlatfüzetre pillantott, és kényszeredett mosollyal válaszolt a kislánynak:

– Valami... valami szépet. Mint a lepke az első oldalon.

Em kuncogott, kék szemeit az idős asszonyra meresztette. Fejét kissé oldalra döntve, úgy vizsgálta a nőt, mintha most látná először. Mrs. Gladwin ezt is utálta.

– Ugyan, nem érdemled meg, néni. – szólalt meg pár másodpercnyi szünet után. – És amúgy is, akkor érzem csak jól magam, ha sikítasz. – kuncogott ismét, majd felpattant, és a kandallópárkányon sorakozó képeket kezdte el vizslatni. Kék szemei csak úgy csillogtak, de nem a beáradó napfénytől. Valami belülről világította meg őket, vagyis Mrs. Gladwin esküdni mert volna rá, hogy ilyesmiről volt szó. A kislány egy kamasz fiú képét nézte hosszasan, majd megfogott egy zsámolyt, és felmászva rá, leemelte a fekete-fehér képet a helyéről. Az asztalhoz sétált vele, és újra rábámult az immár falfehér asszonyra. Kis, gonosz mosolyra húzta száját.

– Én mindent tudok. – mondta, feltornászva magát a kanapéra, ismét. – Tudom, hogy ki volt ő... –mutatott a képen lévő fiúra, de tekintetét nem vette le az idős nőről. –... a fiad. Tudok róla mindent, és jobb, ha ezt elsőre elhiszed, néni. Nem úgy, mint amit a rajzaimról mondtam. – fejezte be egy dühös szemvillanással, majd ceruzát ragadott. Rajzolt egy kört, abba két pontot, néha fel-felpillantva a képre.

– Ne! – kiáltott fel Mrs. Gladwin, látván mit csinál a kislány. – Fejezd be, kérlek! Rajzolj egy undorító férget, vagy egy ijesztő szörnyeteget, akármit!

Em ismét kuncogott, és csodálkozva az asszonyra nézett. Visszafordult a rajzhoz, a fiúnak már a lábai is megvoltak.

– Annak semmi értelme nem lenne. – szólalt meg kedélyesen, és vörösre színezte a fiú pulcsiját. – Akkor ő nem lenne boldog. Mert tudod, megkért, hogy rajzoljam le.

Az idős asszony légzése felgyorsult, tenyerét szíve fölé szorította. Le akarta állítani a lányt, de nem mert odamenni hozzá, nem mert hozzáérni. Félt tőle, de attól még inkább, amit csinált. Csupán rémült nyekergésre futotta tőle, semmi másra.

– Kérlek, hagyd abba... Szépen kérlek.

Em felvonta fekete szemöldökét, és sóhajtott. Elégedett mosoly játszadozott az arcán.

– Nem értelek, hiszen ő a fiad.

Mrs. Gladwin erre felzokogott. Legszívesebben kidobta volna a lányt a házából, de moccanni sem mert. Megrohanták az emlékek fiáról, és rettenetesen dühös lett. Gyűlölködve nézett Emre. Mindig imádta a saját kislányait, de ezt az ördögfattyat nem lehetett hozzájuk hasonlítani. Elhatározta, hogy cselekedni fog. Már épp azon volt, hogy felkeljen a fotelből, mikor Em szigorúan ránézett, és benne ismét megfagyott a vér.

– Nem, nem, maradj csak kérlek, néni. – szólalt meg ismételten utasító hangon. – Mindjárt kész vagyok. Már csak a szakadék hiányzik.

Az idős asszony behunyta szemeit, könnyei még mindig patakként folytak sötétkék otthonkájára. A lányka csak rajzolt, a fiú egy szakadék aljára került. Bal keze furcsa szögben állt, koponyája fel volt hasadva. Amúgy szőke haját vörösre festette a vére. Em egy utolsó pillantást vetett a fényképre, majd saját rajzára, aztán behunyta a szemeit. Úgy tűnt, földöntúli nyugalom tölti el, arcán halvány mosoly jelent meg. Kipirult, légzése egyenletessé vált, pont, mintha elaludt volna. Mrs. Gladwin ezek ellenére nem nyugodott meg, sőt, még jobban pánikba esett.

– Kész van. – szólalt meg Em, éveknek tűnő másodpercek után. Arcát az ajtó felé fordította, és beszélni kezdett. – Csúnya dolog volt a nénitől, hogy csak a kislányokat szerette. Nagyon csúnya. – fejezte be egy sóhajtással, majd a vázlatfüzetet a padlóra ejtette, ahogy egy alak botladozott be a szobába. – És az is csúnya volt, hogy nem hitted el, hogy életre kelthetem a rajzaimat. – csóválta meg a fejét, és egy újabb süteményt vett el az asztalról. Mrs. Gladwin a botladozó rémképre meredt, látta felrepedt koponyáját, látta kivillanó, törött csontjait. Remegett a félelemtől. Em felpattant a helyéről, a fiúra mosolygott bájosan, és odasuttogta neki:

– Szívesen. – Ezek után elemelt egy újabb süteményt, és vissza se nézve, elhagyta a szobát, sőt, talán a házat is. Mrs. Gladwin a fiával maradt. Megbabonázva meredt rá, az oly ismerős, szétzúzott arcra, az üveges, de egyértelműen az övére hasonlító szemekre... Aztán a fiú megmozdult, furcsa, őrült mosollyal nézett az anyjára, odasétált hozzá, és megérintette az arcát.

 – Anya... – hörögte, hideg tekintetét az asszonyéba fúrva. – Anya... miért öltél meg?