A Vörös Hold éjszakája

A Telihold ma éjjel a szokottnál is nagyobb formát öltött. Nem csak, hogy mérete volt eltérő, mint más alkalmakkor; ezüstös színét elvesztve vörösen ragyogott a koromfekete égbolton. Pár kósza felhő homályosította el néha, mikor az éjjeli szél arra sodorta őket. Az erdő hatalmas fáinak zöld lomkoronáját is megtépázta; a Vörös Hold fénye megvilágította az apró leveleket. A fény azonban nem tudott továbbjutni. Sötétség honolt az erdő mélyén. Az egyre erősödő szél félelmet keltő zúgása hallatszott, mintha a fák törzsét, a bokrokat is körülölelte volna a nyugtalanító zaj. Olykor hangos reccsenés visszhangzott a távolból. A szárazságtól elkorhadt fák óriási erővel csapódtak neki a kemény talajnak, mintha csak kivágták volna őket a falusi favágók. Ez a nesz azonban más volt, egyértelműen a haragos szél játszott kegyetlen játékot az erdővel.

Időtlen idők óta nem pusztított ekkora vihar a környéken. A közeli kis faluban, aki csak tehette, bezárkózott aprócska fakunyhója biztonságot nyújtó rejtekébe. A vihar ugyanis közel sem látszott elmúlni. Erősebben tombolt, mint valaha. Az erdő fái közül kéjelegve tekergő szél az utca porát felkavarva a kunyhók ablakát zörgette szakadatlan. Mintha eltévedt vándor lett volna, úgy kopogtatott az ablakokon. A házikók lakóit rémület fogta el. A kisgyermekek nem értették, miért lett ekkora káosz hirtelen a természetben. A Vörös Holdra sem vészjósló jelként bámultak ki az ablakon. Csodálatos látványnak tartották, hisz még nem láttak ehhez hasonló, különös jelenséget. Az idősebbek voltak azok, akik rémülten ragadták meg gyermekeik s unokáik apró kezeit, hogy elhúzzák őket az ablakból. Tudták, emlékeztek rá, hogy ezen az éjjelen szörnyűség fog történni. Épp úgy, mint ötven évvel ezelőtt.

Egy vénasszony, összeszedve minden bátorságát, botjára támaszkodva az ablakhoz ballagott. Ősz fejére méretes leplet terített, szabad kezével összefogta kicserepesedett ajkai előtt a kendő végeit. Szemei sarkában, arcán és homlokán a barázdák most még mélyebbnek tűntek a félelemtől és aggodalomtól. Görnyedt hátát nehézkesen egyenesítette ki, hogy alacsony termete ellenére kiláthasson az ablakon, melyen a vörös fény egyre erősebben világított be a hatalmas porfelhő mögül. Kendőjét elengedte, vékony ujjait az apró ablakpárkányra helyezte, hogy felegyenesedjen. Remegő lábakkal állt ott, a kis szoba fala mellett, hatalmasra nyílt szemekkel figyelte a sötét alakot elhaladni az úton. Igen, felismerte a férfit. Magas termetéről, széles, izmos alakjáról, hosszú, fekete hajáról és a földet söprő, mélyvörös köpenyéről.

Arca most is ugyan olyan volt, mint ötven éve. Hófehér, mintha csak porcelánból lett volna minden szövet, melyből felépült volna. Dühös, vörös szemeivel az erdő felé vezető ösvényt kémlelte megállás nélkül. Szemöldökét ráncolta, a kis barázdák azonban nem jelentek meg homlokán. Íves ajkai rezzenéstelenül maradtak csukva. Tartása, lépései még mindig tiszteletet parancsolóak voltak. Lassú léptekkel haladt végig a falut keresztülvágó poros úton. Úgy sétált az ezüstszín karddal a kezében, mintha a háborgó szél egy lágy fuvallat volna csupán. Ügyet sem vetett a levegőben szálló porfelhőre. Az ösvényhez érve aztán elnyelte a sötétség.

Az asszony ijedtében hátrahőkölt. Nem volt képes megtámaszkodni botján, a földre zuhant. Résnyire nyitott szemeivel a kunyhó ajtaja felé nézett. A szél eszeveszettül csapkodta, az utca porát sebesen fújta be a szobába, ahol az anyó feküdt, mozdulatlanul. Csak bámulta az ajtót; az ajtóban álló hatalmas, koromfekete farkas hófehéren csillogó agyarait, s vörös szemeit.

Tudta. Érezte, hogy el fog jönni ez a nap. A fiatal lány belenyugodva sorsába, az erdőben bolyongott a tisztásra kivezető ösvényt keresve. Mellkasában a már rég feledésbe merült nyomasztó, fájdalmas érzés lüktetett. Nehezen lélegzett. A koromsötét erdő, a haragos szél és a Vörös Hold fénye mintha elszívta volna tőle minden erejét. Rémült volt. A levelek suhogása, a távolból visszhangzó fák reccsenése is megijesztette. De tudta, korántsem olyan félelmetes ez a sűrű rengeteg, mint az, ami a tisztáson fogja várni őt. Tisztában volt vele, hogy a végzete felé halad, mégsem állhatott meg. Egyik lábát a másik után emelte erőtlenül el a talajtól, majd helyezte előbbre, hogy mihamarabb odaérhessen a tisztáson elterülő tóhoz.

Farkasüvöltés hallatszott. A lány rémülten tekintgetett össze-vissza könnyektől áztatott szemeivel, a sötétben azonban még az orra hegyéig sem látott. Való igaz, már jó ideje az erdő mélyén tartózkodhatott, ezt a sötétséget azonban senki szeme nem volt képes megszokni annyira, hogy tájékozódni tudjon. Csak ment, arra igyekezett, amerre érezte, hogy mennie kell. S bizonyára jó irányba haladt, a farkas üvöltése ugyanis háta mögül hallatszott. Egy hang, mely számára talán a legkedvesebb hang volt minden hang közül. Biztos volt benne, hogy az ösvény jó irányba viszi, az ismerős hang a falu felől jött, tompa volt, halk, távoli. Érezte, már csak pár lépést kellett tennie célja eléréséig.

Ostoba lány! Megmondtam neki, hogy ne kószáljon el. Mindig a saját feje után kell mennie. Most, mikor ilyen veszélyes idekint. Most, hogy a Hold elnyerte teljes Vörös mivoltát. Ebben a hatalmas porfelhőben még az illatát sem tudom követni. A szél teljesen másik irányból jön.

Biztosan az erdőben lesz. Igen, oda kell mennem. Nem történhet meg, ami ötven éve. Nem hagyhatom, hogy őt is elvegye tőlem. Byakuya, te átkozott!

Rohant. Hosszú, aranyszőke hajfonatát a szél össze-vissza tépte, ezüstszín szemeit a széltől csak résnyire volt képes kinyitni. Ezüst kardjának markolatát fogta szüntelen, hogy a nagy sietség közepette is képes legyen pillanatok alatt előrántani. Hiába igyekezett kiszagolni azt a számára kellemes illatot, mely mindig a lányból áradt, sehol sem vélte felfedezni. Ijedtében azonban megállt. Bár a lány finom illatát nem érezte, volt valami a levegőben, ami halálra rémisztette. Vér. Vér szagát érezte a közelben.

Sietve indult meg a közeli falu felé. Már a határában látta a hatalmas termetű farkasokat. Mind ember vérétől bűzlöttek. Az utcákon kisgyermekek és idősek holttestei hevertek. Az óriási fenevadak felfalták a falu összes lakóját. Az egyik farkas épp a faluszéli kunyhóból rángatott ki egy vénasszonyt. Az anyót már holtan vonszolta maga után a legnagyobb állat.

Az ifjú dühösen rántotta elő ezüstszín kardját. Éles csengésével felhívta magára a farkasok figyelmét. Az öt-hat állat vörösen izzó szemekkel egy lényként fordult a karddal a kezében álló teremtmény felé. Ő csak lehajtott fejjel leengedte fegyverét, és az erdő felé bámult, dühtől csillogó ezüstszín szemeivel az ösvény kapuját figyelve. Egy ismerős alakot vélt felfedezni ott. Csak pár pillanatig látta, a férfi eltűnt a sötétségben. Tudta, hogy miért ment. S most már a lány illatát is érezte az erdő felől. A félelemtől egy pillanatra megremegtek ajkai. Szóra nyitotta volna száját, azonban egy hang sem szökött ki belőle. Úgy állt ott, mint akit kővé dermesztettek. Kardja hirtelen nehezebbé vált, lábai olyannyira elgyengültek, hogy nem bírták tartani őt. A földre rogyva őrjítő üvöltés tört fel torkából, elüldözve onnan a hatalmas farkasokat.

Hamar útja végéhez ért az éjfekete hajú férfi. A tisztás felett ragyogott a Telihold. Színe a holt lelkek végtelen fájdalmától még vörösebben izzott, mintha vérzett volna, akárcsak a falusiak élettelen teste. Várakozása közben feltekintett az égre. Egyetlen felhő sem takarta már a hatalmas égitestet, a szél őrjítő zúgása úgy tűnt, nem volt képes megtörni a tisztás félelmetes nyugalmát. A tó felszíne tükörként verte vissza a fényeket. Az alak közelebb lépett a vízhez. Szemeivel mélyen a felszínt kémlelte. Még mindig várt. Tiszteletet parancsoló testtartással, magabiztos tekintettel csak várt.

Az erdő mélyéről szaporán lélegző lány szívverését hallgatta szüntelen. Érezte, hogy a közelben járt már. S a Kő, mely egy láncon lógva pihent nyakában, egyre erősebb aurát bocsátott ki magából a tisztás felé haladva. A vörös köpenyes alaknak apró, vészjósló mosoly terült szét porcelán arcán. Lassan lehunyta szemeit, s nyílegyenes tartásával az ösvény felé fordult. A faluban pusztító fenevadak egyike tűnt fel előtte, sebzett mellső lábával sántított felé. Bár megsérült, léptei mégis magabiztosak voltak.

Már érzem. Tisztán érzem. Közel van, igen. Sietnem kell, mielőtt túl késő lenne.

Az ifjú ezüstszín szemeivel a sötétséget kémlelte. Szélsebesen rohant el a félelmetes fák mellett, olykor megbotlott a földön heverő, korhadt fatörzsekben. Mégsem állt meg. Arcát a száraz föld itt-ott véresre sértette, ő azonban nem törődve a fájdalommal, melyet egész testében is érzett, sietve futott a lány után. Nem hagyhatta, hogy baja essen.

Végre megpillantotta. Már látta a tisztásra vezető kijáratot a lány. Vakító fehér fényoszlopként tört előtte utat a természet. Megállt. A mellkasában tomboló fájdalom egyre erősebbé vált. Úgy érezte, nem képes mozdulni. Lélegzete egyre szaporábbá vált, szíve hevesebben lüktetett, mint valaha. Bár távolinak tűnt a hely még, ahová tartott, úgy érezte, sietnie kell.

Lassan indult a fényoszlop felé. Egy pillanatra azonban ismét megtorpant. Furcsa hangok szűrődtek át a bokrok suhogó levelein. Valaki rohant, futott felé – talán követte őt. Szándéka nem volt egyértelmű, vajon a megmentésére sietnek-e, vagy vesztébe kergetik majd. A lány azonban nem habozhatott. Rohanni kezdett, ahogy megmaradt ereje bírta. Csak futott, igyekezett a fényoszlop felé, mely egyre hatalmasabbá vált, megtörve a sötétség veszedelmes ketrecét. Hosszú, aranybarna haja itt-ott beleakadt a szétágazó gallyak sokaságába. Húzta, tépte, míg végül gyenge karjaival sikerült megszabadulnia az ágaktól. Nem állhatott meg, tovább kellett mennie.

Hirtelen azonban megállt. A hatalmas fényoszlop közelében nem bírt megmozdulni. Térdei megremegtek, gyenge lábai a földre kényszerítették. Könnytől csillogó zöld szemeivel a vakító fehérség felé nézett. Sokáig bámult előre, mikor meglátott egy hatalmas, fekete farkast, vörös szemekkel, a világosság felől sétálva. Sántíthatott, mert léptei bár tiszteletet parancsoltak, mégis óvatosan indult meg. A farkas mögül vörös fénysugár látszott kialakulni.

-         Annabelle. Hát eljöttél.

A hatalmas farkas mögött ott állt Ő. Már a levegőben érezni lehetett a rettentő gonoszságot, ami belőle fakadt. Halovány mosoly húzódott arcán, szemei vörösen izzottak. A Holdkő felvillant a lány nyakában. Lebegni kezdett, s lassan a férfi felé indult, maga után kényszerítve a gyenge teremtményt. Pillanatok alatt már ott hevert élettelenül, a fekete hajú démon karjaiban.

Rohant. Már látta a tisztásra kivezető utat az ifjú. Érezte azonban, hogy elkésett. Tudta, hogy már megkaparintotta magának a Követ. Sietve vágta le maga előtt az útjában álló gallyakat, míg végül a tóhoz ért. A víz körül hatalmas farkasok gyülekeztek. Éjfekete bundájukat szél borzolta. A tisztásra eddig nem jutott el a vihar, hiszen a Vörös Holdkő megfelelő helyen volt. Jó lélek védelmezte. Ám most, hogy a gonosz kezeibe került, a hely védelme omló falként esett porba. S a lány ott feküdt, eszméletlenül a víz mellett. Félelem kerített hatalmába az ifjú szívét. Félelem, és mélységes harag. Sietve indult a vörös köpenyt viselő alak felé, kardját szilárdan tartva erős kezeiben. Már készült lecsapni rá, mikor a férfi felállt a lány mellől, kezében tartva a Követ.

Gúnyos kacaj tört fel belőle. Szemei még gonoszabban izzottak, s karjai, egész teste még hatalmasabbnak tűnt.

-         Hiába küzdesz, Seishirou. Eddig sem tudtál legyőzni, ezután sem fogsz tudni. Nálam van a Holdkő! Minden hatalom birtokosa lettem. Egy ócska kard, nem képes sebet ejteni rajtam.

-         Byakuya… - az aranyszőke hajú ifjú morogni kezdett, fehér agyarai kivillantak felső ajka alatt. – Szégyellem, hogy öcsédként kell élnem. Meghalsz!

A lány apránként kinyitotta a szemét. Egyik keze belelógott a tó kristálytiszta vizébe. Furcsán észlelt rá, hogy ujjai körül a víz morajlásba kezdett. Nem telt bele pár pillanat, a víz megszilárdult kezében. Kihúzta a fénylő íjat és nyilat a tóból. Tudta, mit kellett tennie.

Erőtlenül ült fel a hideg földön. Megfeszítette az íjat a kezében, és Byakuyára irányította nyilát. Seishirou látta, hogy a lány mire készül, ijedten nézett el bátyja széles válla felett. Ő ezt észrevéve, tágra nyílt szemekkel fordult meg.

-         Nem, Byakuya. Te vagy az, aki ma meghal!

Annabelle útjára engedte a nyílvesszőt, majd erejét vesztve hullott vissza a földre eszméletlenül. Byakuya menekülni próbált a szélsebesen száguldó nyíl elől, az azonban egyenesen a mellkasába fúródott. Hangos üvöltés szakadt fel torkából, mikor öccse a hátába vágta ezüst kardját.

-         Vége, Byakuya. Vesztettél.

Még egyszer utoljára megforgatta hatalmas kardját, s kihúzta bátyja hátából. Byakuya még mindig üvöltött a fájdalomtól, míg nem teste darabokra szakadt szét, s a levegőben vörös porszemekké hullt, melyet a Telihold sietve nyelt magába, a tisztáson levő farkasokkal együtt. Ezután aztán visszanyerte eredeti színét – ezüstszínben ragyogott tovább.

A szél elcsendesedett. Lágy fuvallat futott végig a tisztás zöldellő füvén. Az ifjú mélyet lélegzett a friss levegőből, s fegyverét elhajítva a tó mellett fekvő lányhoz sietett.

-         Annabelle. Annabelle, nem hagyhatsz itt. Kérlek, ne halj meg. Nem veszíthetlek el.

Szorosan magához ölelte a lány törékeny testét. S életében először, könnyeket ejtett. Mint apró, fénylő gyöngyszemek, úgy gördültek egymás után ezüstösen csillogó szemeiből. A lány végül lassan felnyitotta szemeit.

-         Te ostoba… - nyögte halkan, erőtlenül. – Mégis mit kezdenél te nélkülem?

A fiú megkönnyebbülten mosolyodott el. Magához emelte a lány arcát, és apró csókot lehelt remegő ajkaira. Egy csókot, melyet soha, senkinek nem adott még. Egy csókot, melyben minden érzelme ott bújt a lány iránt.