Csuklyák árnyékában

Utálom az esőt – morogtam magamban, ahogy sietve szedtem a lábam, amin egy agyon-vissza ázott, fekete sportcipő díszelgett. A sötét farmerom alja már cafatokban lógott, és azt is egyre csak beletapostam sarkammal a sárba. Tulajdonképpen nem is az zavart, hogy a csontomig átáztam a fekete farmerkabátom alatt, és a vállig érő, barna hajam is vizes tincsekben lapult a fejemre. Csak ilyenkor még több ember jár csuklyák takarásába burkolózva, mint amúgy. Ahányszor megláttam egy kapucnit, megborzongtam, és felkészültem a legrosszabbra. Akárcsak a többi ember, aki ebben a megyében élt. Az esőáztatta aszfalt szaga összekeveredett valami gyomorforgató, de egyben már jól ismert szaggal. Szomorú tény, hogy már hozzászoktam. Rothadó emberi hús szaga volt ez. Egy-egy kuka mellett, vagy akár a friss áldozatok teteme a járdán vagy a sikátorokban is találkozhattunk testekkel. Csak a földet bámulom, nehogy felnézve meglássak egyet. Bár azt mondtam, már általános látvány, az nem jelenti azt, hogy a hányás nem kerülget tőle.

Bár megye az, ahol élünk, nem nagyobb, mint egy átlagos ország fővárosa. Tőlünk északra, délre és nyugatra lakatlan puszták találhatók, keletre pedig a szerencsésebbek megyéje, akiknek sikerült a pénz segítségével – és persze kapcsolatok révén – kiváltaniuk a megmenekülésük. Alig pár ember tud elköltözni. Nekünk a bátyám elintézte, hogy hátralévő életünkben ezen a lepratelepen sínylődjünk. Akkora adósságot halmozott fel, hogy a házunk is ráment, és most egy fából összetákolt, egy helyiséges kuckóban élünk (bár életnek csak kétkedve nevezem ezt a létformát). És hogy még tetőzzem, a vécé az udvaron van. De hát úgysincs semmink, úgyhogy az elférés nem okoz problémát. Ami még rosszabbá teszi az egészet, a bátyám megtalálta azt az egyetlen személyt, aki az ellenségeink közül hajlandó volt hitelezni neki. Sejthette volna, hogy nagy árat követelnek ezért, mégiscsak a bőrevőkről van szó. Az a barom… Veszélybe sodorta az egész családot.

Hogy kik ezek a bőrevők? Konkrétan nem tudja senki. Nem tudni, hogy mikor bukkant fel az első, vagy minek a hatására jött létre. Csak itt vannak, és ránk vadásznak. Ha valaki két nap múlva nem tér vissza, nem várják tovább, mert ő már biztos nem jön többet. Ezek a lények köztünk élnek, de nem látta még az arcukat senki, mert folyton csuklyát húznak a fejükbe. Mindenki csak találgat. Néha elképzeltem egy lényt, akinek a fél arcáról hiányzik a hús, és cafatokban lóg rajt a bőr, vörös szemei pedig világítanak a sötétben. Bomló fejük mögött vicsorgó éles fogsor lehel bűzös szagot az arcomba. Brr. Beleborzongok a gondolatba is. És higgyétek el, ez még nem is a legdurvább fikcióm volt róluk. Állítólag nem beszélnek senkivel, így számomra az is érthetetlen, hogy intézte el a testvérem velük az üzletet. Mindezek – mint említettem – találgatások, hisz senki ne m kerül a közvetlen közelükbe… ha mégis, annak nem lesz alkalma elmesélni, mert többet nem látják… vagy legalábbis felismerhető állapotban nem. Ezek a mutánsok lenyúzzák az emberek bőrét, és megeszik azt. Undorító. Így elég hamar az életünk részévé vált a megnyúzott emberek látványa. Van, mikor friss áldozatokkal, van, mikor már hetek óta rothadókkal találkoztunk Meghatározott szervek dolga a takarításuk, de elég ritkán viszik el őket azzal az indokkal, hogy minek minden nap eltakarítani, ha másnap újra ott lesznek újak. Hát mondjuk, hogy ne kapjunk el mindenféle fertőzést, vagy ne öklendezzünk minden húsz méteren. Na, de mindegy is.

Amúgy teljesen véletlenszerűen csapnak le, és általában egy-egy embert ragadnak el, nem jellemzőek a csoportos támadások. Az sem ritka, hogy nappal néznek áldozat után. Ilyenkor se kelt nagy feltűnést a dolog, mert ha valakit elragadnak, senki nem siet a segítségére, hisz nem akar mártírrá válni. Ezek gyorsabbak és erősebbek is nálunk, valamint a bőrükből képesek kibocsátani valami olyan verejtéket, ami egyszerűen megbénítja az agynak a mozgásért felelős részét. De az idegekre nincs hatással, így bár menekülni esélyük sincs az áldozatoknak, sikítani még tudnak a fájdalomtól, miközben lehántják róluk a bőrt. A hideg kiráz, ha rágondolok. Sokat gondolkoztam azon, hogy ha valakire rá akarok ijeszteni, megjelenek az ablakában egy csuklyával a fejemen – tuti a frász törne rá.

És hogy miért nem próbáljuk felvenni velük a harcot? Próbáljuk. Háromhavonta érkezik a gazdagabb megyéből minden személy számára egy olyan vegyületet tartalmazó üvegcse, ami képes végezni a bőrevőkkel. De csak ennyi. Minden más emberi fegyver hatástalan ellenük. Önregeneráló képességük szinte legyőzhetetlenné teszi őket. Az elixír receptje azonban sosem tudódik ki. Csak egy gyár dolgozói ismerik, akik viszont titoktartást fogadtak. Ha elárulják valakinek az előállítás módját, elküldik ide őket, és megvonják tőle az elixírhez való jogot, elveszik mindenét, hogy előállítani se tudja. És aki egyszer a gazdag környékről idekerül, többnyire nem bírja pár hónapnál tovább: nem talál munkát, tiltott környékre kóborol, vagy egyszerűen csak nem tud védekezni, mikor találkozik egy bőrerővel. Egyébként ez az elixír nyilvánvalóan csak a kormány játéka. Ha valakinek elfogyott, az üvegcsét vagy a darabjait vissza kell küldenie, amin rajt a száma, hogy tudják, tényleg elhasználta. – Ha nem használja el valaki, következőleg nem kap újat, így a felhalmozás is kizárt. Másba se lehet áttölteni, mert az ő üvegükön kívül mindent szétmar. - Ekkor felveszik nyilvántartásba, hogy osztáskor kapjon. Egyfajta hitegetés ez az egész, hogy elkerüljék a lázadásunk és betörésünk a megyéjükbe. De mivel ritkán kapjuk, alaposan megritkul a mi néprétegünk, bár az elixírekkel bizonyos számú bőrevő is elpusztul. És? Lesznek újak. Nem tartanak attól, hogy egyszer ők lépik át a határt? Amúgy ezek a szörnyetegek nem szaporodnak. Belőlünk hoznak létre újakat, de csak csekély számban.

És most vissza a hazafele utamhoz. Épp a munkából jöttem - ugyanis itt a tizennyolc évesek, sőt már sokszor a tizenhat évesek sem járnak iskolába, ha a családjuk meg akar élni -, mikor rossz előérzetem támadt. Lábaim ösztönösen futásnak eredtek, és nem érdekelt, hogy minden pocsolyába beleléptem. Az utcáról nyíló kis kuckónk ajtaja be volt törve. Berohantam. A sötét szobában az ablak alatt kuporogva szüleim és bátyám, középen pedig egy csuklyás alak fordult felém. Gondolkodás nélkül előkaptam kabátom zsebéből az üvegcsét. Ekkor már előttem állt. Csuklyája teljesen takarta arcát. A száját, amit látható lett volna, kendő fedte. Minden olyan gyorsan történt. Én voltam az első a családból, aki még nem volt részese támadásnak. Azt hittem, egyszerűbb lesz: csak hozzávágom az elixírt és kész. De nem. A tudatalattim figyelmeztetett, hogy félnem kell. Hozzám se kellett érnie a csuklyásnak, hogy megbénuljak. Felém nyújtotta karját, de mielőtt a felső hátracsúszhatott volna kezéről, füstölögni kezdett, és lángra lobbant. Az égés csak pár pillanatig tartott, majd hamu hullott a földre, ahol – csak ekkor vettem észre- már három hasonló kupac hevert. Térdre rogytam. Testvérem is a földön csúszva mászott oda mellém.

- Jól vagy, hugi?

Ráemeltem tekintetem. Ekkor esett le, hogy ő mentett meg. Ezek szerint – bár nem tudom, mikor – kiejtettem kezemből az üveget. Szerencsére. Bátyámnak nagyobb volt a lelki jelenléte, és megölte támadónkat.

- De… Miért? – Csak ennyit tudtam kinyögni.

Valójában nem igazán hallottam olyat, hogy a saját házában rontottak rá valakire, főleg csoportosan.

- Arra gyanakszunk – szólt halkan anyám -, hogy beteljesült, amitől tartottunk. A bátyád adósságát az egész családunk megfizeti.

Viharos tekintetem bátyám arcába villantottam. Megmentett ugyan, de az ő hibája, hogy támadás áldozatai lettünk. Az ajtónk is darabokban, és közeledett a nagy hideg. Mindenki a földön kuporogva bámult maga elé. Furcsa csend lengett körül minket, amit csak a kint tomboló szél sivítása zavart meg. Vissza fognak jönni, tudtuk.

Teltek a napok, a lépéseink felgyorsultak a mindennapokban. Védtelenek voltunk egy esetleges utcai támadás ellen, s a bosszúállók ellen is. Futottunk az utcákon, és ha nem volt muszáj, nem mentünk ki a házból. Minden kintről érkező zajra riadtan reagáltunk. Nem tudtuk megszokni a rettegést. Már csak két nap volt vissza az elixírek érkezéséig, így kissé megkönnyebbültünk. Lefekvéshez készülődtünk szüleimmel, csak még bátyám vártuk. Futóléptek közeledtek a ház felé, de nem ritmusosan követték egymást a lépések; zavart, menekülő botladozásokra emlékeztetett. Mindhárman felpattantunk. Reflexből a zsebemhez nyúltam, azután a riadtság kiült az arcomra. Egy puffanás hallatszott a deszkákból összetákolt pótajtón. Anyám megragadta a karom, és betuszkolt a szekrénybe, ami egyajtós volt, az ajtón pedig lyukak tátongtak pár helyen.

- Maradj itt! – nyögte remegő hangon a szavakat. – És meg ne mukkanj!

Rám csukta a szekrény ajtaját, majd visszasietett apám mellé. Megfogták egymás kezét. A következő puffanással az ajtó betört, és bátyám zuhant be rajta. A földön hátrálva kúszott esetlen mozdulatokkal. Mindent láthattam az egyik lyukon keresztül. Hamarosan csuklyások kezdtek benyomulni a kicsiny helyiségbe. Nyolcan voltak. A családommal együtt kitöltötték az egész teret. Az legelöl álló körbe-körbe forgatta fejét. Látszólag keresett valamit.

- Nincs itt – szólt anyám félve. Nem volt bent biztos, hogy értik, amit mond. Ekkor a férfi felé fordította fejét. – A lányunk… megölték.

Pár pillanat csendben telt el. Csak anyámék zihálása hallatszott. A bőrevők megindultak feléjük. Mindannyiuk arcára kiült a halálfélelem - ahogy az enyémre is. Segíteni akartam. Egész testem megmerevedett. Ha most kimennék, engem is csak megölnének. Tényleg nem segíthetek? Ketten-ketten megragadtak valakit, és távolabb húzták egymástól. A gyertya lángja vadul cikázott a szobán átfújó széltől, ijesztő árnyékokat festve a falakra és az arcokra. Szüleim figyeltem: Testük épp oly merev volt, mint az enyém, de az övék a méreg miatt. Hatalmas karmok villantak meg, amik pillanatok alatt szétszabdalták a ruháikat. Meztelen családtagjaim ott feküdtek tehetetlenül, és én hiába figyelmeztettem magam, hogy fordítsam el a fejem, hunyjam be a szemem, nem bírtam. A karmok közelebb értek a testekhez, majd a bőrbe mélyedtek. Anyám arcát figyeltem, ami eltorzult a fájdalomtól. Egyik csuklyás a vállától a kulcscsontján át a másik válláig terjedően felhasította a bőrt, de nem túl mélyen; minden bizonnyal azért, hogy a húsról le lehessen hántani. A másik eközben a talpát kezdte el körbevésni. Apró nyüszítésre emlékeztető hangok kezdtek egyre sűrűbben felszállni a torkokból. Hirtelen az egyik belemarkolt anyám mellkasánál a bőrébe, és lefelé megrántotta, feltépve azt a húsról. Ebben a pillanatban hatalmas sikítás hangzott fel, és csak remélni mertem, hogy nem az enyém. Látni lehetett a frissen lenyúzott bőr alatti, vértől áztatott tömör húst, ami még mozog a benne futó, lüktető nagyobb erektől… A látvány leírhatatlan volt – ezt a képet sosem felejtem el. Bátyámra és apámra is ez a sors várt. Szinkronban hasítottak belém a sikítások és vinnyogó hangok. Végignéztem, ahogy a szövetek elválnak egymástól, és a vér egyre nagyobb tócsában terjed a koszos fapadlón, lassan közeledve hozzám. Ketten odadobtak egy-egy bőrdarabot a munka nélkül maradt társaiknak, akik elkapták, lehúzták a kendőt szájuk elől… és megették. Arcukat még így se láthattam, mivel a gyertya feladta a harcot, sötétséget borítva így a szobára. Az utcai lámpa bejutó fénye mégis elég volt ahhoz, hogy láthassam – azt kívántam, bár most menne el az áram az egész megyében -, mi történik. Remegni kezdtem, a hányásom egyre csak visszanyeltem. Legyen már vége ennek az egésznek! Fel akarok ébredni végre ebből a szörnyű álomból! Hirtelen még jobban utáltam azokat, akik a keleti megyében élhettek, és nem értettem, miért pont velünk kell ennek megtörténnie. Szegények voltunk, semmink se volt a családunkon kívül, de éltünk… együtt… aztán pedig a szemeim láttára veszítettem el az egyetlen dolgot, amim volt. Hatalmasra tágult szememből patakzott a könnyem, de hang nem hagyta el a torkom, levegőt is alig vettem, ami miatt pedig szinte fuldokoltam a torkomba jutó könnyek miatt. Néztem, ahogy a számomra legfontosabb emberekből nem marad más, mint elhalt hús. Szemeik a helyükön maradtak, és bár egy idő után abbamaradtak a sikoltozások, biztos voltam benne, hogy még mindig élnek, és iszonyatos fájdalmakat szenvednek el. Hirtelen megbántam, hogy valaha is azzal akartam valakit ijesztgetni, hogy csuklyásnak adom ki magam. Két nap volt hátra, amíg megérkeztek volna az elixírek. Ez nem történhet meg; fel akarok ébredni – ezt visszhangozták gondolataim. De akkor eszméltem rá, hogy ez nem egy álom volt, mikor az összes bőrt megették, ami valaha a családomhoz tartozott, körbenéztek a szobában utoljára, majd kisétáltak az ajtón. Még jó darabig vártam. Talán tíz perc is eltelhetett, mire félve, lassan kinyitottam a szekrényajtót. Lábaim alig akartak megmozdulni, és az első lépéseknél meg-megbotlottam, amíg a szoba közepe felé tartottam. Térdre borultam, és egészen addig meg is feledkeztem az alattam elterülő vértócsáról, amíg a nadrágom már benne nem úszott. Néztem a testeket, és szörnyű volt, hogy nem szomorú voltam, hanem lesújtott. A látványtól való undorom nem adott helyet azoknak az érzéseknek, amelyeket normális esetben érezni kellene egy – sőt több – családtag elvesztésekor. Semmi szomorúság, vagy gyász miatti fájdalom – csupán merő undor. Bámultam anyám fejét, amin a vörös haj vértől csatakosan díszelgett. Néztem, miközben próbáltam feleleveníteni az arcát… de nem bírtam. És ekkor a fej felém fordult, lassú, vontatott mozgással. Ijedtemben hátraugrottam, és a seggemen csúsztam még hátrébb. Mintha a szempárban szomorúság csillogott volna. Valami nedveset éreztem kezeim alatt. Tenyereim szemem elé emeltem, amik a szüleim és a testvérem vérétől voltak áztatottak. Nem bírtam tovább. Felpattantam, és kirohantam a házból. Az egész ebédem a járda szegélyére okádtam. Ruhám is vörös foltokkal volt teli a vértől. Elindultam az éjszakába azzal az elhatározással, hogy ide soha többé nem térek vissza.

Hónapok teltek el, gyász nélkül. Szereztem egy új szálláshelyet, és ugyanúgy dolgoztam, mint eddig, csak ezúttal már egy kimoshatatlan emlékkel a fejemből. Annak a bizonyos esetnek a képei minden éjjel rám törtek álmomban, így reggelente verejtéktől ázottan ébredtem. Mivel már nem kerestek a csuklyások, valamelyest megnyugodhattam. Talán ez volt a baj. Egyik éjszaka ismét ott álltam szemben eggyel. Ugyanúgy lefagytam, mint annak idején. Az elixírt a kezemben szorongattam, de használni képtelen voltam. Elgondolkodtam. Talán… jobb is meghalni, mint örök életemben rettegésben lenni. Viszont ilyen undorító halált sem kívántam halni. Pont a találkozás esetére hordtam magamnál egy kést. Előkaptam farmeremből és szívem felé lendítettem. Ám az utolsó pillanatban egy kéz megállította az enyémet; a bőrevő avatkozott közbe. Küzdöttem, hogy megölhessem magam, de ő kivette kezemből a fegyvert. Ezután lassan lehúzta kendőjét és csuklyáját hátratolta. Nem akartam látni az arcát, nem voltam felkészülve rá. Végülis mindenre számítottam, csak arra nem, amit láttam. Teljesen átlagos arcvonásokat találtam szemben magammal. Egy körülbelül velem egykorú fiú lehetett. Ami megkülönböztette az emberektől, hogy bőre láthatóan sárgás színű volt, amit az utcai lámpa fénye csak még kontrasztosabbá tett, valamint egész szemgolyója ében színben játszott. De nem feledkeztem meg arról, hogy valójában ez egy szörnyeteg. Sarkon fordultam, hogy elrohanjak, kihasználva az alkalmat. Inkább meghalnék, minthogy élve megnyúzzanak, vagy ne adjisten közéjük való legyek.

És most, mikor felébredek, oly távolinak tűnik ez a kívánság… Csakúgy, mint a szeretet, vagy bármilyen más naiv emberi érzés. Lassan két éve, hogy közéjük tartozom, és már nem is tűnök olyan szörnyű lénynek, mint az elején gondoltam magamra. Közösségekben élünk földalatti katakombáinkban, és verbális kommunikációra valóban nincs szükségünk, anélkül is megértjük egymást. Egy pillantás is elég, vagy egy gesztus. Nem olyan, mint a gondolatolvasás. Megmagyarázhatatlan, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Az emberek beszédét azonban ugyanúgy megértjük. A bőr evésére pedig azért van szükség, mert enélkül szétesnénk. Ritkán ugyan, de szükségünk van a beépülő szövetek bevitelére. Próbáltam elfojtani magamban az éhséget, de nem úgy működik, mint a vámpírmesékben, hogy helyettesíthető a vér iránti vágyunk. Élő szövetek kellene, ha élni akarok, márpedig a halál gondolata csak addig él, amíg el nem pattan bennünk valami: ilyenkor az agy kikapcsol, és az ösztön átveszi az irányítást – gyilkolni indulunk. Ezért jobb, ha nem várjuk meg ezt a pillanatot, és időnként megnyúzunk egy-két embert. Ilyenkor én választhatom ki, hogy milyen korú és nemű ember lesz az áldozatom. Morbidnak tűnik a könnyedségem a témával kapcsolatban, de így élek, számomra már ez a természetes.

Itt élünk az emberek között, és csak arra várunk, hogy betörjünk nagyobb területekre, ahol az emberek egyelőre védve érzik magukat. Ha pedig esős napon csuklyák mögé rejtőzött embereket láttok… gondoljátok meg, milyen közel merészkedtek.