Black Angel

Este volt már, mikor megérkeztünk Szöul külvárosába. A telihold fényesen világított. A fák ágait lágy szellők ringatták. Csendes volt a környék, alig akadt egy-két ember. Az autónk lassan haladt az úton, az új házunk felé. A lámpák szépen megvilágították az utat, szép látványt nyújtott a környék. Fáradt szemekkel bámultam ki az ablakon. Nem szerettem a hosszú utakat, amikor tehettem nem is mentem, de ez sajnos most nagyon hosszúra sikeredett. A szüleimmel egy koreai kisvárosból érkeztünk ide, ami nagyon messze volt innen. Már most hiányzott az a hely, ott nőttem fel.

-         Tényleg muszáj volt elköltöznünk? – kérdeztem szüleimtől szomorúan.

-         Igen, tényleg muszáj volt! Apád és én találtunk itt egy sokkal jobban fizető állást, és nem lehetett volna megoldani, hogy minden nap ide-oda utazgassunk. Tudom, hogy nem szerettél volna elköltözni, de meg kell értened, hogy itt jobb lesz!

Nem válaszoltam, csak néztem tovább a házakat.

-         Aggódsz, hogy nem lesznek barátaid? – kérdezte apa.

-         Nem hiszem, hogy találni fogok bárkit is, aki szóba áll velem.

-         Nyugodj meg, biztos nagyon hamar összebarátkozol egy-két emberrel. – nyugtatott.

-         Apádnak igaza van, eddig mindig találtál barátokat, ha táborba mentél, ott is mindenki ismeretlen volt számodra, mint itt.

-         Remélem igazatok lesz.

A kocsink megállt egy kisebb családi ház előtt. Kiszálltam, én pedig alaposan szemügyre vettem. A ház falai fehérek voltak. Szép nagy ablakok néztek vissza rám, hívogattak, menjek be körülnézni. A házhoz tartozott egy picike kert is. A fák szép nagyok voltak már, a bokrok pedig büszkén sorakoztak végig a kerítés mellett gyönyörű virágaikkal. Bár este volt, tisztán látni lehetett mindent.

Bementem a házba, és rögtön a szobámat vettem célba. Pici volt, de annál aranyosabb. A rózsaszín falak nagyon jól mutattak. A szobámhoz egy terasz is tartozott. Anyáék már tegnap idehozattak mindent, míg én a legjobb barátnőimmel tartottam egy búcsú pizsibulit náluk. Amerre néztem, mindenhol dobozok voltak. Az ágyam a sarokba volt tolva. A szekrényeim már mind össze voltak szerelve, már csak be kellett pakoljak mindent a dobozokból. a ruhás dobozok az ágyamra voltak pakolva, amiket azonnal el is kezdtem kipakolni. Mikor végeztem, megkerestem a tanszereim, és bepakoltam holnapra, hogy ezzel se legyen gond a reggeli készülődésnél. Körbejártam az egész lakást, megnéztem mik merre találok. Anyáék a konyhában ültek, szünetet tartva. Már majdnem kész volt a konyha, csak egy-két doboz árválkodott helyükre várva.

-         Hogy haladsz a kipakolással? – kérdezte anya.

-         Még csak a ruháim pakoltam ki meg a tankönyveim, és minden olyat, ami a sulihoz kell. A többit majd holnap. Ma már késő van, és fáradt is vagyok. Azt hiszem vacsizok, aztán megyek is aludni.

-         Rendben, hosszú volt az út, pihend ki magad, holnap is fárasztó napod lesz. – mosolygott.

Kivettem a hűtőből, amit találtam, gyorsan összedobtam egy szendvicset, és visszamentem a szobámba. Miután megettem, felhívtam barátnőim, hogy meséljek nekik.

-         Szia! Már vártam, mikor hívsz, hogy mesélj. Milyen a ház? És mekkora? És hogy néz ki? Nagy a kert? Jó a környék? Kibakoltál már? – árasztott el barátnőm a kérdéseivel.

-         Szia! Nyugi, szép sorban elmesélek mindent. – nevettem. Elmeséltem neki mindent, aztán beszélgettünk egy jót, és már csak azt vettem észre, hogy már éjfél van. – Már ilyen késő van? Ne haragudj, de most lerakom.

-         Oké, holnap, ha hazaértél, ne felejts el, hívni!

-         Amint tudlak, hívlak. Szia, jó éjt!

-         Szia!

Letettem az asztalra a telefonom, és kivittem a konyhába a tányérom. Bementem a fürdőszobába, letusoltam, megkerestem szeretett plüssmackómat, aztán bebújtam a puha ágyamba. Hamar elaludtam.

Álmomban egy sötét helyen voltam. Nem volt ismerős. Egyszer csak egy sötét alak rajzolódott ki előttem a homályban. Ahogy egyre közelebb jött, megláttam arcát is. Mikor már jól láttam, megállt, és nem mozdult. Ránézésre fiatalnak tűnt. Baba arcába belelógott néhány szőke tincse, Sötét szemei gyönyörűen csillogtak, fehér bőre csak úgy rikított. Végig néztem rajta, furcsa dolgot véltem felfedezni: Szárnyakat.

Közelebb lépett. Megremegtem. Lépett még egyet felém. Ijedten fordultam hátra, és futni kezdtem, de minden hiába volt, ő már megint előttem állt. Akárhányszor próbáltam elfutni, ő mindig utolért, lehetetlen volt megszökni előle.

Felriadtam. Gyorsan körbepillantottam, de szerencsére nem láttam senkit és semmit. Ránéztem az órámra, ami negyedhatot mutatott. Kimásztam az ágyból, és elsétáltam a konyháig, inni egy pohár vizet. Mikor visszafeküdtem már nem bírtam vissza aludni, így hát úgy döntöttem elkezdek készülődni.

Az első napom elég hamar eltelt, és az ez utáni napok sem teltek másképp. Egyik nap a híradóban egy rejtélyes dolgot hallottam. Az emberek furcsamód nyomtalanul eltűnnek, és senki semmit nem tud róluk. Egyre több az ilyen áldozat. Ezen kívül minden nap unalmas volt, és minden éjjel ugyanezt álmodtam. Minden ugyanúgy történt, kivéve a legutolsó napon. Akkor másfele futottam, hátha el sikerül menekülnöm, de pechemre zsákutcába rohantam.

-         Mondd, nem unalmas ezt eljátszani minden éjjel? Nem akarlak bántani.

-         Mégis ki vagy te? – hátráltam, mikor még egy lépést tett felém.

Mielőtt válaszolhatott volna felriadtam, mert kivágódott az ablakom…

Az ablak előtt nem láttam semmit. Felültem, hogy jobban körbenézhessek, de nem láttam semmit. Félve felálltam, nem tudtam mi vár rám, ha az ablakhoz megyek. Becsuktam, de nem történt semmi. Már csak megfordulni kellett, de nem mertem. Félelem kerített hatalmába, mert éreztem, hogy valaki tekintete a hátamba fúródott. Megfagyott a vér az ereimben, csak remélni mertem, hogy képzelődöm. Nagyon lassan megfordultam. Azt hittem káprázik a szemem, nem akartam elhinni, amit láttam. Az a srác ült az ágyam szélén, akiről álmodtam. Mikor felfogtam, nagyon hangosan sikítottam félelmemben, de ő rögtön ott termett előttem, és befogta a számat.

-         Nem akarlak bántani. Éppen ellenkezőleg, és védelek majd meg. – nézett bele szemeimbe.

-         Mi? Mégis kitől kellene, hogy megments? Nem bízok benned. Ki vagy te? Hogy kerülsz ide? Miért ijesztesz halálra az éjszaka közepén? Mik ezek a szárnyak? A diliházból szalajtottak vagy mi? Válaszolj már, és azonnal engedj el! – téptem ki magam karjai közül.

-         Na, jó, szép sorban elmagyarázok mindent. Én Yang Yoseob vagyok, egy fekete angyal. Ez gondolom, megmagyaráz sok mindent. Kisgyermek korod óta vigyázok rád, de te sohasem tudtál a létezésemről, mert nem volt rá szükség. Most azonban egy olyan dolog készülődik, amitől nem tudlak megvédeni, ha nem fedem fel magam előtted. Szóval ezért vagyok most itt. Kíváncsi vagy miért tűnik el az a rengeteg ember nyom nélkül? A válasz nagyon egyszerű. Vámpírok ölték meg őket, miután kiszívták az összes vérüket, elporladt a maradék testük, ezért nincs semmilyen nyom. A következő célpontjuk pedig te vagy!

-         És most azt várod, hogy el is higgyem az egészet?

-         Pedig elhihetnéd, ugyanis minden szó igaz volt. – szólalt meg egy ismerős hang. Mikor odanéztem, nem akartam elhinni kiket látok ott vámpír fogakkal és vörösen izzó szemekkel. Anya és apa ott állt az ajtómban, valószínűleg felriasztottam őket a sikításommal, akik ezután végig hallgatták a beszélgetésünket.

-         Ti meg mégis mik vagytok? – hátráltam.

-         A kis őrzőkutyád az előbb mondta. Vámpírok. – húzódott vigyorra a szájuk.

-         Mássz ki az ablakon, és keress valami búvóhelyet, lehetőleg messze innen, mondjuk a domb tetején. Ott hamarosan minden tele lesz napfénnyel, ahol nem eshet bajod, a vámpírok elporladnak, ha fény éri őket. Én addig feltartom őket – mondta a szőke.

-         Hé, várj! Ők a szüleim, nem végezhetsz velük!

-         Mennyire édes, hogy véd minket. De el kell, hogy szomorítsalak, az igazi szüleid már két éve halottak, mi pedig felvettük az alakjukat, hogy több embert gyilkolhassunk! – kacagott, amitől nekem hányingerem támadt.

-         Mire vársz? Menj már, ne mondjam még egyszer! – parancsolt rám Yoseob.

-         De…

-         GYERÜNK!

Nem szóltam semmit, csak kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta. Mivel a ház nem volt emeletes, így nem törtem össze magam. Futni kezdtem, mint az őrült, de még mielőtt a kapuhoz értem, megtorpantam, és vissza kiabáltam védőangyalomnak.

-         SOK SZERENCSÉT YOSEOB! KÉRLEK, SIESS MAJD UTÁNAM!

Azzal tovább futottam. Biztos voltam benne, hogy meghallotta, mert elég hangos voltam. Rohantam, ahogy a lábaim bírták. Öt perc múlva elértem a domb oldaláig, ahol lelassítottam. Mindenem fájt a hajnali meneküléstől, de valahogy még fel kellett másszak a tetejére. Nem volt nagy dombocska, de még így is nagy előfeszítésbe telt, hogy felmásszak. Mikor végre felértem, leültem a földre, és elterültem. Amíg vártam, volt időm átgondolni az igazi szüleimmel történteket, valamennyire le is sikerült nyugodnom, miután sírtam egy sort.

Már a nap jócskán világított, de Yoseob még sehol sem volt. Már többször felálltam és körbenéztem, hátha jön már, de nem láttam. Kezdtem aggódni érte, mi van, ha őt is elveszítem. Végül mellettem termett, amivel megint megijesztett, de mikor felfogtam, hogy ő az, és jól van, felpattantam a földről, és megöleltem.

-         Köszönöm, hogy megmentettél.

-         Igazán nincs mit, ez a dolgom. – mosolygott.

-         Most már elhiszem minden szavad, amit mondtál, már nem gondolom, hogy őrült vagy. – mosolyogtam én is.

-         Ezt jó tudni. A szüleid…

-         Nem mondom, hogy túl vagyok rajtuk, mert az nem lenne igaz, nagyon szomorú is vagyok, természetesen nagyon fognak hiányozni, de inkább az fáj jobban, hogy nem temethettem el őket, mert nem maradt mit. De túl leszek rajta, csak idő kell.

-         Én pedig itt leszek melletted, és helyettük is vigyázok rád, a szavamat adom!

Ez után együtt néztük tovább a napfelkeltét. Gyönyörű volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felé fordultam, és nyomtam az arcára egy puszit.

-         Ezt… Miért kaptam? – nézett rám meglepetten.

-         Csak úgy. Mert te vagy az én fekete angyalom.