Egy perc az őrületig

Egy újabb fárasztó nap. Megint az a megszokott monoton időtöltés, és az unalmas várakozás arra az átkozott buszra. Szokásához híven késik.

Megjött a busz, és kivételesen több a hely, mint reggel a nyolcason.

- Szia! - köszönt Ray, ahogy felszálltam a buszra. Viszonoztam a gesztust, majd egy szabad helyre ledobtam magam.

Alapjában véve egy bőbeszédű srác volt, de most furcsán hallgatott. Biztos megint családi problémái vannak. A szülei mostanság sűrűn veszekednek, és már a válást tervezik. Sajnálom. Nagyon közel áll hozzám.

- Lynn. Át tudsz ma jönni hozzám? - kérdezte félve - Valamit mondanom kell. - mondta eléggé feszéjezve.

- Persze. - vágtam rá gyorsan. Furcsa volt. Csak engem nézett, egész végig. Le sem vette rólam a szemét. Mintha félt volna.

Remegett. Ijesztő volt nézni. Már 3-4 napja egy szemhunyásnyit sem aludhatott. Alig bírt állni, de nem ült le. Pedig rengeteg hely volt. Nem sokkal később megérkeztünk.

Odaértük a házukhoz. A szülei nem voltak otthon. Bementünk.

- Mi a baj? - kérdeztem miközben leültem az ágyára - Olyan furcsa vagy. Minden rendben?

- Nem! Semmi sincs rendben! Meg fogok őrülni! Nem bírom tovább! - Ray, miközben idegesen fel, s alá járkált. - Minden azzal a rohadt naplóval kezdődött! - gyújtott rá egy szál cigire, holott eddig sohasem dohányzott.

- Milyen naplóval? - nem értettem egy szót sem.

- Egy srác. Írt egy naplót. Eleinte teljesen normálisan zajlott az élete, de az utolsó bejegyzés... - hallgatott el.

- Mi volt az utolsó bejegyzés? - álltam fel, hogy szemben lehessek vele.

- Nem mondhatom el! Nem akarlak téged is belekeverni! – Ray.

- Már belekevertél! Most már ne titkolózz! Mond el, hogy mi volt az! Segítek neked! - ordítottam rá, ugyanis nem bírom azt, amikor valaki elkezd mondani valamit, de a végén nem akarja befejezni, mint most.

- Nem tudsz segíteni! Hát nem érted? Ha elmondom téged is meg akar majd ölni! A nyomodban lesz, és nincs előle menekvés! - ordított rám, mint egy őrült.

Félelmetes volt, sosem láttam még ilyennek.

- Ki akar megölni? - fogtam meg a kezét.

- Az a rohadt srác, vagy nem is tudom, hogy mi ő. Ő maga a halál! - ordított a sírás határán.

- Figyelj. Pihenj le. Aludj egy kicsit. - húztam az ágy felé.

- Nem! Meg fog ölni! Hallod? Itt van! Nem hallod? - nézett össze-vissza a szobában, mint akit valaki üldöz. - Ugye te is hallod? - Ray, miközben megragadta a karom, és vérben forgó szemekkel nézett rám. A tekintete ijedt volt. Rettegett attól a valamitől. Bármi is volt az.

- Menekülj! Nem találhat meg! Ne olvasd el a naplót! Égesd el! – rángatott.

- Ray eressze el! - jött be két orvos az ajtón, majd még kettő. Ray próbált menekülni, de elkapták. Engem a földre löktek.

- Lynn! Ne engedd, hogy elvigyenek! - rugdalózott a két férfi karjaiban, miközben a harmadik kifeszítette a karját, és a negyedik egy injekciót adott be neki. Valószínűleg nyugtató lehetett. Visszatették az ágyra. Hamarosan feltűntek a szülei, és kihívtak.

- Ray mesélt neked a naplóról? - kérdezte Yoko, az édesanyja, úgy hogy csak én haljam.

- Említette. Mi történt vele? - vonultunk félre, mert az orvosok most mentek ki tőle.

- Egyik napról a másikra megőrült. Már 4 napja nem aludt. Teljesen kimerült. Egyik este arra ébredtünk, hogy ordibál valakihez, aki nincs ott. – Yoko.

- És még? – sejtettem, hogy valamit eltitkol. Egyszerűen éreztem.

- Energia italokon, és kávén élt. Azt mondta nem aludhat el. – James.

- Teljesen kikelt magából! - mondta, miközben a padlót nézte - Már nem volt önmaga. De..

- De? Mi volt még? Árulják már el! Nem hagyhatom meghalni! - ordítottam rájuk.

- Ray nem fog meghalni! - ordított vissza James, majd ekkor egy hatalmas csattanást hallottunk Ray szobájából.

- Úristen! - szaladtunk oda az ajtóhoz, majd Yoko, ijedten nyitott azt ki.

Yoko hatalmasat sikoltott, majd James karjaiba omlott, és keserves sírásba kezdett, hisz az egyetlen fia az ágyon feküdt, brutálisan megcsonkítva, így a szobát beterítette a vér.

Ray meghalt. A szeme nyitva volt. Halálra rémülhetett. Elkapott a sírás, mert mégis az egyik legjobb barátom volt.

- Lynn... - húzott ki magával James, miközben feleségét leültette egy székre, és a mentők a legjobb barátom körül sürögtek-forogtak.

- Keresd meg Raitot! Rajtad kívül vele beszélt utoljára. - mondta James, majd a kedveséhez ment, hogy megpróbálja megnyugtatni.

El is indultam. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett vele. Megérkeztem. Az ajtón lakat lógott. Keresgélni kezdtem valamit, amivel le tudom verni a rozsdás zárt. Nem a legjobb környék, így itt aztán minden van. Felkaptam egy betondarabot, és lesújtottam rá. Az ajtó kinyílt.

- Úristen! - kezdtem el öklendezni, ugyanis hullaszag áradt ki a szobából. Félve bentebb léptem. Úgy tűnik hiába jöttem el ide. Raito holtan feküdt a szobája padlóján, és ugyan úgy nézett ki, mint Ray. Kell lennie valaminek nála. Valaminek, ami ezt tette velük! De hiába kutakodtam. Minden üres volt, de van valami furcsa Raiton. Mintha lenne valami a kezében. Egy papír fecni. Óvatosan kiszedtem a kezéből. Nem szoktam meg, hogy hulláktól veszek el bármit. Tegnap még egy átlagos csaj voltam, most meg játszom a nyomozót. A lap nagyon gyűrött volt. Széthajtottam, és olvasni kezdtem.

- Égesd el a naplót! Ne olvasd el! Ha elolvastad ne aludj el, mert megöl! – futtattam végig a szemeim újra, és újra a sorokon. - A francba is! Milyen naplóról van szó? - akadtam ki, majd körbenéztem a szobában, és megpillantottam valamit a szekrény tetején. Egy napló.

Ez lenne az? Elég nyúzott. Elolvassam? Érdekel. De Ray azt mondta, hogy ne. És Raito is. Na mindegy! Elégetem, ahogy kérték! Valahol olyan helyen kellene, ahol nem látnak meg, és nincsen hulla se. Ennyi meló egy naplóval. Gyújtó van nálam, már csak ki kell mennem a közeli erdőbe, és el kell égetnem. Gyors léptekkel siettem a kigondolt hely felé, és 15 perc múlva odaértem. Nagyon félelmetes ilyenkor ez a hely. Félre vonultam, és meggyújtottam a naplót, ami pár perc alatt el is égett. Ezután hazaindultam.

Másnap reggel fáradtan ébredtem, mert alig aludtam valamennyit. Nem hevertem ki a tegnapot. A gondolataimba merülve, majdnem lekésetem a buszt, de az utolsó pillanatban, még sikerült elcsípnem. Lehuppantam hátra, ahol az átkozott focisták nem látnak. Mindig csorgatják a nyálukat. Tipikus pasik. Csak bámultam ki az ablakon, ahogy azt általában teszem, de mikor magam mellé pillantottam akkor ott volt a napló, amit tegnap elégettem. Ez azért bizarr. Ennyire még sosem örültem annak, hogy a sulihoz értem. Felkaptam a cuccom, és az ajtóhoz siettem. Jeleztem, és vártam. Hátam mögött hagyva a füzetet.
A suliban furcsa érzésem volt, mintha valaki minden lépésemnél ott lenne, és csak arra várna, hogy egyedül legyek. Egész nap ez járt az eszemben. Eddig sem tudtam az órákra koncentrálni, de most még annyira sem ment. Az órák után haza indultam. A változatosság kedvéért, inkább megvártam a hármas helyi járatos buszt, na meg persze azért, hogy még véletlenül se találkozzak azzal a gyilkos irománnyal. Ahogy tudtam szedtem a lábam, mert a hármason a Mátrix feelingű sofőr van, az pedig hajt, mint az őrült. Oh és, hogy miért Mátrixos? Mert van egy vagány fekete napszemüvege, amivel teljesen úgy néz ki, mint Neo a filmből. De húzzunk egy vonalat, és lépjünk túl rajta. Szabad hely, napló sehol. Levágódtam egy ülésre, és gondolkoztam. 2 perc nem telt el, mikor magam mellé pillantva kis híján infarktust kaptam.
Na ne, ez nem lehet! Hogy került ide? Ez a napló követ?
- Na jó nem vagyok ideges. Nem vagyok ideges. – ismételgettem halkan. - Hagyjuk a francba, ettől úgysem nyugszom meg! – fogtam a fejem.
Egyre jobban érdekel. Nem lehet baj egy kis olvasásból. Legfeljebb az utolsó oldalt kihagyom, így neki láttam. A leírtak alapján aranyos srác. Olvasás közben felálltam és jeleztem. Nem tudtam letenni, így hazáig olvastam. Otthon siettem fel a szobámba, és újra nekiláttam. Közben beraktam a lejátszóba a Tokio Hotel új albumát, a Humanoid-ot. Elterültem az ágyon. Egyre szimpatikusabb ez a srác! Szövege az van neki! Oopsz! Utolsó oldal. Azt hiszem ideje lenne itt abbahagynom. Ne hogy én is úgy végezzem, mint a srácok, így becsuktam a naplót, és az asztalomra helyeztem. Gondoltam megyek, és lezuhanyozok, utána pedig számítógépezek egy kicsit. Az sosem árt. De mikor a kis szekrényemhez mentem, és az üres volt, felmerült bennem egy hatalmas kérdés, melyet nem tudtam elnyomni magamban.

- Hol a ruhám?
Biztos megint a nevelőanyám kivitte. Szereznem kell egy lakatot. Előkaptam pár ruhát, beléptem a fürdőbe, levetkőztem, és megnyitottam a csapot.

- A rohadt életbe, de hideg! – kiáltottam fel, mikor jég hideg víz zúdult a nyakamba. Azonnal normális hőmérsékletűre állítottam.
- Mi ez a hang? - Ijedten fordultam hátra, és sikeresen elcsúsztam, mert egy árnyékot láttam a függönyön, ami meglepő gyorsasággal tűnt el.
Gyors magamra tekertem egy törölközőt, és óvatosan kilépdeltem. Sehol senki. Már képzelődök is? Gyors bezártam az ajtót, hogy mehessek gépezni. Sietve felöltöztem, mert a szomszéd srác egyik kedvenc hobbyja, hogy kukkol. Bejelentkeztem a társalgóba, és nem túl kedvelt évfolyamtársam egyből rám írt.

- Szia! - írta Amon.

- Hello! - írtam vissza, és hogy örüljön még egy mosolygós fejet is küldtem neki.

- Mért nem a nyolcassal jöttél? – kérdezte.

"Na vajon mért te elmeháborodott kriptaszökevény?" - kérdeztem magamban, miközben a szemem forgattam.

- Amon. Ehhez semmi közöd. Magán ügy! - írtam neki vissza.

- Oké, oké a fejem azért marad! – válaszolt.

- Most mennem is kell! Szia! – írtam vissza neki.

- Hmm hát jó. Majd még beszélünk. Szia – köszönt el ő is.

- Persze. – pötyögtem be a rövid válaszom, és hozzá gondoltam még azt, hogy "Álmodban szivi", de mivel nem vagyok annyira bunkó így inkább ezt elfojtottam magamban. Kijelentkeztem a chat-ből, majd leállítottam a számítógépet, és aludni mentem. Hosszú volt ez a nap.

Meg is környékeztem az ágyam, és mondhatnám azt is, hogy mint egy hulla, úgy estem be a puha párnák közé, de őket inkább nem emlegetném, gondolom ez érthető.
Hamar elaludtam, de az éjszaka közepén egy csattanásra ébredtem fel, majd gyors körbenéztem a szobában. Sehol senki, és akkor, hirtelen kinyílt a napló, majd magától elkezdett szélsebesen lapozni, de egyszer csak megállt.

 Felálltam, és közelebb mentem hozzá. Felgyújtottam az íróasztalomon díszelgő lámpát, de amit láttam az sokkoló volt. Az utolsó oldal.
Ki, vagy mi ez a valami? És mért akarja ennyire, hogy elolvassam az utolsó oldalt? Most már tényleg kezdek megijedni, holott nem vagyok egy félős kiscsaj. Nem akarom elolvasni, így ellapoztam egy üres oldalra.

- Mi ez? - ijedten meredtem a lapra, amin lassan valami szöveg kezdett előtűnni.

- Ka...ge...hi...ko... - olvastam el lassan, ahogy kirajzolódott.

- Így hívnak? - kérdeztem. Nem vártam választ, mégis kaptam.

- Igen. – olvastam.

- Mit akarsz tőlem? - léptem hátrébb.

- Téged! – írta.

- Miért? Nem olvastam el! - néztem távolról a lapot.

- Segíts. – írta.

- Nem! - csuktam be, majd felkaptam, és az ablakhoz szaladtam. Ijedten dobtam ki. Szakadt az eső. Lihegve hátráltam vissza.

- Nem menekülhetsz. - szólt a hátam mögött egy hang, mire megfordultam, de senki nem volt ott.

Zihálva siettem le a konyhába, hogy be tudjak venni egy nyugtatót.

- Nincs oka megölni! Hisz nem olvastam el! – mondogattam magamban.

Bekaptam egy szem gyógyszert, majd felmentem, és visszafeküdtem az ágyba. Sokáig tartott mire sikerült elaludnom. Reggel arra ébredtem, hogy valami hozzávágódott az ablakomhoz, amitől az kis híján betört.

- A fenébe! - ültem fel ijedten az ágyon, majd megdörzsöltem a szemem, de olyan furcsa érzés volt. Mintha vizes lenne a kezem. Lassan pillantottam rá. Véres volt. Sikítva ugrottam ki a paplan alól.

- A francba! - húztam fel a pólóm, és néztem át a testem, vágásokat keresve, de nem volt rajtam semmi. - Nem az én vérem. De. Akkor kié? – gondolkoztam. - Ne. Ugye nem? - siettem át a mostoha anyám szobájába. Bent minden tocsogott a vértől.

- Istenem! - hátráltam, majd elindultam megkeresni. A házban nem találtam, majd kintről a szél süvítése mellett egy sikoltás hallatszódott be. Kinéztem az ablakon, és ott volt. A mostoha anyám a fán lógott darabokra vágva. A feje az ablak felé nézett. Rám.

Azonnal a szobámba szaladtam, és elkezdtem a cuccaimat összecsomagolni, de amikor rápillantottam az ágyamra ott volt a napló.

- Mért nem hagysz békén? - kiáltottam rá, miközben két kezemmel a hajamba túrtam. Idegesen járkáltam fel, és alá, majd odaszaladtam, felkaptam, és elkezdtem azt széttépni. Mint egy őrült kapkodtam a maradék dolgaimért, és siettem le a földszintre, onnan pedig egyenesen ki a hátsó ajtón. Meg sem álltam sehol. Nem törődtem azzal, hogy zuhog az eső. Most nem tudott érdekelni. Volt nálam egy kevés pénz, így ki tudtam venni egy szobát.

Sajgott a fejem, és megint olyan érzésem volt, hogy valaki követ. Itt van a közelemben, és nem hagy békén. Gondoltam meg mosom az arcom, hátha csak képzelődök. El is indultam, megengedtem a vizet, és lassan az arcomra folyattam. Vakon a törölközőért nyúltam, majd kiegyenesedtem, és lassan elkezdtem letörölni a vizet, de amikor azt elhúztam a szemem elől a tükörből egy rémisztő srác nézett rám vissza. Sikítva estem hátra. Felálltam, és félve ismét a tükörbe néztem. Már nem volt ott. A szobámba indultam. Ahogy beléptem, mintha az Északi-sarkra érkeztem volna. Hideg volt. Körbenéztem, de rajtam kívül senki sem volt bent. Hirtelen furcsa hangot hallottam mögülem. Rémültem fordultam a zaj irányába, ahol egy árnyék suhant végig a falon. Kétségbeesetten követtem a szememmel, bármerre is mozdult. A falon írások tűntek elő. Nem ismertem a nyelvet. Amíg a falat bámultam, egy hideg érintést éreztem a vállamon. Összerezzentem. Féltem megfordulni. Nagyon jól tudtam, hogy van ott valaki. A sírás környékezett.

- Mit akarsz tőlem? - csordult végig egy könnycsepp az arcomon.

- Nem fog fájni. - suttogta a fülembe, mire én lassan becsuktam a szemem.

Mintha a szél süvített volna, olyan hangot adott ki. Remegtem. Nem tudtam, mit csinál velem, de bármit is az nem jó. Fáj. A lélegzetvétel is. Minden szép emlékem egy pillanat alatt szertefoszlott, és csak a rossz dolgok bolyongtak a fejemben. A világ egy pillanat alatt elsötétült, és a földre estem. Percekkel később tértem magamhoz. Hatalmas ürességet éreztem. Most már egyedül voltam. Az egyik sarokba másztam, és összekuporodtam. A térdemmel eltakarva az arcomat keserves sírásba kezdtem. Apró koppanások zaja hallatszódott, melyek lassan közeledtek felém. Rémülten pillantottam fel. A látvány lesokkolt. Szellemek álltak előttem, és szánakozva néztek rám. A tömegből előlépett Ray, aki a kezét nyújtotta nekem.

- Csak képzelődök! Te nem lehetsz itt! - húztam még közelebb magamhoz a lábam, és már nem tudtam mi valós, s mi nem.

2 napig ültem ott. Szemhunyásnyit sem aludtam, csak a szellemeket bámultam. Féltem, hogy örökre elalszok. Pár perc múlva a csendet a rendőrség, és a mentők hangja törte meg. Berontottak a szobába, és hozzám siettek.

- Mit keres itt? - kérdezte az egyik, aki próbálta a pulzusomat megnézni.

- Nem látja őket? - bámultam továbbra is a lényekre, mire ő is odapillantott. Semmit sem látott.

A kórházba vittek. Próbáltak altatót adni, de kitértem a tű elől, viszont ahogy beértünk, egy külön szobába vittek. Ott lekötöztek az ágyhoz, és hiába ellenkeztem, nem hatotta meg őket.

- Ne féljen. Nemsokára minden rendben lesz. - mondta, majd megfogta a kezem, rám tekintett, a másik pillanatban pedig már indult is az ajtóhoz. Rángatózva próbáltam szabadulni sikertelenül. A szoba üres volt. Rajtam kívül egy lélek sem volt bent, de ez nem sokáig tartott. Pár perc múlva újra megjelentek a holtak, és körbe álltak.

- Itt az idő. – lépett elő Raito.

A szemei fehérek voltak.

- Nem! Nem! - próbáltam szabadulni, mire a bőrszíjaknak hála a bőröm felszakadt, de senki sem vett észre. A szellemek egyre közelebb léptek hozzám, mire én ordibálva próbáltam szabadulni. Már késő volt. A lelkek, mintha belém akartak volna bújni. Mindegyikőjük a testemben keresett menedéket. Szörnyen fájt. Ordítottam. Ezek voltak az utolsó percek melyeket a földön töltöttem. Elsötétült minden, és már nem fájt semmi. Eltávoztam az élők világából. A szemeim nyitva voltak, melyeket később az orvos lecsukott.

A temetésemre senki sem ment el. A sírkövön egy felirat díszelgett, mely a következő volt:

"Aludj, kedves, mert itt az éj,

Fogom kezed, hát ne félj,

A cél közel, együtt megyünk,

Csak pár lépés és megérkezünk.

Ébredj, kedves, ím itt vagyunk,

Nyisd fel szemed, ez új otthonunk,

Veled vagyunk, mi nem feledünk,

S így örökre itt maradsz velünk!"

      "Nyugodj Békében"